A művész 90. születésnapján Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár által elmondott beszéd.
A magyar zenei előadóművészek szemkápráztató csillagrajzásában alig van olyan évtized, vagy tetszőlegesen kiválasztott tíz év, amelyben ne született volna egy-két rendkívüli képességekkel megáldott énekes, vagy karmester, vagy hangszeres virtuóz. Nem kivétel ez alól az 1912-1921 közti kilenc év sem: ebbe a korosztályba tartozik Végh Sándor és Fricsay Ferenc és Solti György is (Tátrai Vilmost most meg sem említjük itt) és rajtuk kívül még két, Isten által megáldott tehetségű zongoraművész. A sorsnak valamiféle rejtélyes akarata úgy hozta, hogy 1921 novemberében két hét leforgása alatt egymástól légvonalban két-három kilométerre megszületett Budapesten a zongoraművészet két óriása: Cziffra György és Anda Géza. Nem ismerünk hasonlóra példát, nincs ezen az eseten kívül két olyan hét s egy olyan város a zenetörténetben, amely két ekkora művészt adott volna a világnak. És amikor leírtam ezt a kifejezést, hogy a világnak, ebben némi keserűséggel az is benne van: a nagyvilágnak. A szónak abban az értelmében, ahogyan világgá szokás menni, vagy ahogy annyiszor világgá kellett mennie a magyar tehetségeknek, a száműzetést választva a haza, az idegen földet a szülőföld helyett. Nézzük csak az imént említett öt világhírű előadóművész életpályáját: Végh Kolozsvárott született, Fricsay, Solti, Cziffra és Anda Budapesten, de mindegyiküket máshova vetette a sors: egyikük Salzburgban halt meg, másikuk Bázelben, a harmadik Zürichben, ketten Franciaországban.
Ötük élete itt-ott összeér. Anda Bartók II. és III. zongoraversenyének Fricsayval közös lemezfelvételét Grand Prix-vel jutalmazták. A II. zongoraversenyt az ötvenes évek derekán az egész világon összesen ketten tudták lejátszani: Anda Géza és Cziffra György, akinek 1956 október 22-én ezzel indult újra az élete a semmiből, ahova a honi ostobaság száműzte. Nem tisztem összehasonlítani a két virtuózt, összevetve, hogy melyikük mikor ösztönös vagy tudatos, elemi erejű vagy cizellált, romantikus és szenvedélyes vagy földöntúlian éteri. De lássuk, honnan indult ez a két életpálya.
Cziffra, mint maga leírja, Angyalföldön született egy nyomorúságos barakkokból álló kis telepen, amelyet egy akkor még mocsaras területre húztak fel. Azt, hogy Anda hol született, mostanig – a mai napig – nem tartotta számon senki. Most, íme, láthatjuk: polgári, méginkább talán kispolgárinak mondható környezetben született, egy kertes városrészben, de nem kertes házban. Szándékunk, a kulturális tárca szándéka az, hogy a kerületi önkormányzattal közösen egy Anda-kultusz felépítésének első szerény lépéseként megjelölje ezt az épületet, Anda Géza lakóházát, mely egyben talán szülőháza is. A következő hetekben-hónapokban szándékaink szerint féldomborműves emléktábla fog a ház falára kerülni, s talán egykor egy szobor is elfér majd a környéken, az erre vetődő svájci turisták legnagyobb meglepetésére, akik akkor szembesülhetnek majd azzal, hogy hazájuk legnagyobb zongoraművésze itt született, Budán, a Böszörményi út környékén.
Nem állítom, hogy ettől a naptól kezdve többet fogunk megérteni Anda Géza művészetéből. De ha ez a nagyszerű előadó egy elvont névből immár személyesebb körvonalakat öltve valamelyest hazatér, közelebb kerülve hozzánk, mint hús-vér ember, aki innen indulva tett szert világhírnévre, akkor e koszorúkat nem volt hiábavaló elhelyeznünk a mester 90. születésnapján itt a Tartsay Vilmos, egykor Melinka János utca 19. szám alatt.
Utólagos jegyzet: a fentieket emlékezetből írtam. Utánanézve láttam, hogy az említett 9 év alatt még olyan nagyszerű mesterek születtek, mint Böszörményi-Nagy Béla, Farnadi Edit és Földes Andor pianisták vagy Fenyves Loránd hegedűművész. Talán még mások is. Ami viszont legkevésbé érthető: hogyan feledkezhettem meg az 1914 júliusában Budapesten született Fischer Annie-ról. Talán önkéntelenül is fiatalabbként helyeztem el a múltban, pedig egyszer már elgondolkodtam azon, hogy egyidős volt az első világháborúval. Ami pedig Bartók II. zongoraversenyét illeti: az ötvenes években még élt Kentner Lajos, aki a művet elsőként mutatta be 1933-ban, Bartók kérésére. És Földes Andor is játszotta Bartók mindhárom zongoraversenyét a negyvenes-ötvenes években Amerikában. Ám tény, hogy 1956-ban a magyar hangversenyszervezők nem találtak senkit, aki az őszi fesztiválon vállalta volna a mű előadását. Akik képesek voltak rá, többnyire emigráns magyarok voltak, a kor szóhasználatával: disszidensek. Ennél már a gyanús életű Cziffra is jobb volt, így esett rá a választás.
(Kultúráért Felelős Államtitkárság)
