Hammerstein Judit kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkár beszédet mondott A kulturális sokszínűség esélyei az Európai Unióban című konferencián, április 14-én, csütörtökön.

Tisztelt meghívott előadók és vendégek! Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket a konferencián. Megtiszteltetés számomra, hogy együtt gondolkodhatunk azon az izgalmas kérdésen, hogy Lehetséges-e Európában a kulturális sokszínűség fenntartása? Talán elnézik nekem, hogy a mai délutánra készülve két nagy államférfi szavai jutottak eszembe – nyelv és stílus eltérő leplében egy évezred távolságából is ugyanarról szólnak.

Charles de Gaulle a múlt század közepén a francia esprit legjobb hagyományai szerint így utalt a kérdés gyakorlati nehézségeire: "Comment voulez-vous gouverner un pays où il existe plus de 300 sortes de fromage ?" (Hogyan akarnak egy olyan országot kormányozni, amelyikben több mint 300 fajta sajt létezik? ) De Gaulle szavai világszerte gyakran emlegetett szállóigévé váltak. Mi magyarok viszont legalább ilyen sűrűn emlegetjük államalapító királyunk, Szent István szavait a fiának, Imre hercegnek hagyott Intelmekből:

„Amiként különb-különbféle tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb tudást és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”

Összefüggésükből kiragadva könnyű volna persze a két gondolatot egymással szembeállítani, mintha előbbiben a sokszínűséget problémának látó türelmetlenség, utóbbiban pedig a korlátlan befogadó türelem fejeződne ki. A francia politikus szavai azonban a gasztronómiai példával élve épp annyira tükrözik a sokszínű nemzeti kultúra büszkeségét, mint ahogyan Szent István szavaiból is az a magabiztosság sugárzik, hogy országa képes lesz a sokféle „vendég” integrálására.

Hölgyeim és Uraim!

Tudósok, politikusok, újságírók könyvtárnyi irodalomban értekeztek Közép-Európa és Kelet-Közép-Európa mibenlétéről és sajátosságairól. Értsük bárhogyan is e fogalmakat, annyi bizonyos, hogy Európának az a térsége, amelynek országai az utóbbi évtizedben csatlakoztak az Unióhoz, illetve csatlakozásukra jó eséllyel várakoznak, etnikailag, nyelvileg, vallásilag, kulturálisan sokszorosan összetettebb, mint a német nyelvterülettől nyugatra kezdődő vidékek. Bizonyos, hogy ez a sokszínűség a kora-újkortól fogva az itteni népeknek nemcsak a sorsát határozta meg, hanem kultúrájukat, lelki alkatukat, képességeiket is alakította, ez a kultúra pedig történelmükre is visszahatott. Bizonyítékul elegendő arra utalni, hogy ezek a népek általában néhány év vagy évtized alatt minden egységesítő törekvést, diktatúrát képesek voltak magukhoz alakítani, szembeszállni vele, vagy éppen belülről felmorzsolni, amortizálni.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország önmagában is Közép-Európa tükrének tekinthető; olyan országnak, amelyben az etnikai, nyelvi, vallási sokszínűség tudomásul vétele és elfogadása – kivételes időszakoktól eltekintve – lassan fél évezrede evidencia. Tudjuk persze, hogy ez az elv nem mindig, nem mindenütt és nem korlátlanul érvényesült, általában azonban mégis ez volt az élet rendje, hiszen a magyarság a teljes lakosságnak 1920-ig legföljebb a felét tette ki, a maradékot pedig milliós, százezres nagyságú „kisebbségek” – horvátok, németek, ruszinok, szerbek, szlovákok, zsidók – alkották. Igaz ugyan, hogy a XIX. századig ezek a népek csak korlátozottan érintkeztek egymással, anyagi és szellemi kultúrájuk azonban évszázadok alatt mégis hatott egymáséra – eléggé bizonyítja ezt a német és magyar városi kultúra, a különféle felekezetek, az erdélyi magyar és román mezőgazdaság, vagy éppen a délszláv és a magyar bortermelés viszonya.

A mintegy másfél évszázada fölerősödött városiasodás, a természetes és az erőltetett asszimiláció folyamatai, majd a XX. századi események, köztük a holokauszt, a kitelepítések és lakosságcserék a sokszínűségben ugyan pótolhatatlan veszteséget okoztak, sok-sok nemzedék által létrehozott kulturális terünk azonban a maga elemeiben és szintéziseiben letagadhatatlanul őrzi az elődök hagyományát. A pesti belvárosban sétálva hajdani német bürgerek, rác és más balkáni kereskedők, zsidó kispolgárok és nagytőkések templomai, lakóházai között járunk – bő évszázada ők még a lakosságnak csaknem felét tették ki! –, s bár utódaik már csak elvétve beszélik őseik nyelvét, ők is diktálják ízlésünket, gondolkodásmódunkat, sokszor pedig még magyar beszédünk fordulatait is.

A sokszínűség tehát Magyarországon – s szerintünk nemcsak itt, hanem egész Közép-Európában – a kultúrának olyan létező adottsága, amellyel – tetszik-nem tetszik – együtt kell élnünk, ebben az együttélésben pedig régiónknak olyan tapasztalatai vannak, amelyek talán más térségek számára is tanulságosak lehetnek, hozzásegítve annak megértéséhez, hogy egymásra rétegződött, egymásba ékelődő, eltérő hagyományok, nyelvek hogyan szolgálhatnak egyszerre az egyéni és közösségi identitás alapjául és a termékeny együttműködés zálogául.

Gyakran szokás hivatkozni az európai integráció egyik atyjaként tisztelt Jean Monnet-nak arra az – egyesek szerint tévesen – idézett kijelentésére, amely szerint, ha az európai integrációt újra kezdenék, nem a gazdasággal, hanem a kultúrával kellene kezdeni. Hiszen bármennyire nyilvánvaló, hogy a kultúra az egyes közösségek komfortérzetének közegeként alapvetően nemzeti kompetenciába tartozik, napjainkban az is egyre világosabb, hogy az egész Uniót átható alapértékek és a közösség tudata nélkül nemcsak az európai egység, hanem talán maga Európa is bukásra van ítélve.

Azt is látni kell, hogy ez a probléma nemcsak – sőt, talán egyre kevésbé – az egyes tagországok között, hanem a migránsok, másod- harmadgenerációs bevándorlók, a leszakadó régiók és rétegek miatt az egyes országokban külön-külön is súlyos nehézségeket okoz. A magunk részéről ezért – egyetértve Monnet-val – azt szeretnénk, hogy a közös kultúra ügye az Unióban a deklarációk szintjétől a gyakorlati megvalósítás irányába mozduljon el.. A magyar EU elnökség átfogó prioritása ezért a kultúra terén a kulturális sokszínűség és a kultúrák egymás mellett élésének előmozdítása, ami megfelel a spanyol-belga triópartnereinkkel közösen kidolgozott Operatív Programnak. Javaslataink főleg a civil kezdeményezések felkarolását célozzák, nem pedig a kormányokra kívánnak kötelezettségeket róni. A civil kezdeményezések közelebb hozzák az európaiság érzetét az Unió polgáraihoz, erősítik a kulturális és nyelvi sokszínűséget, segítik az eltérő közösségek együttélését.

Hagyományaink, s adottságaink is arra intenek, hogy a vallási, kulturális sokszínűséget magunk is tiszteletben tartsuk. A döntően magyar anyanyelvű cigányságot is beleszámítva – nem szólva a nemzetiségi státust nem igénylő zsidóságról – Magyarország lakosságának ma is csaknem egytizede valamilyen etnikai kisebbséghez kötődik. 1990 után nemzetközi szinten is elismert kisebbségvédelmi jogrendszert hoztunk létre a nemzetiségek anyanyelvének, kultúrájának megőrzésére és fejlesztésére. A tizenhárom őshonos nemzetiség önálló jogi státusát, sajátos egyéni és kollektív jogait, kulturális autonómiáját törvények garantálják. Kisebbségeinket megilleti a képviseleti jog és az önkormányzás, önigazgatás joga. A XX. század történelmi tragédiái során okozott pusztulás ugyan helyrehozhatatlan, de az elmúlt két évtizedben a kisebbségi közösségek újraéledésének biztató példáit is láthatjuk.

Sok helyütt újraszerveződött a statisztikákból korábban szinte eltűnt hazai németség, Budapesten pedig egyre határozottabban jelenik meg az a zsidó kulturális hagyomány, amely valaha meghatározó szerepet játszott e nagyváros jellegének kialakításában. Külön kell szólni a magyarországi roma kultúra értékeiről is, amelyek között a korábban is közismert magyar cigányzene mellett mind nagyobb szerephez jut az autentikus cigány folklór és a képzőművészet. Mindezt az ország közös örökségeként értékeljük és támogatjuk, s a magyar kultúra integráns részeként mutatjuk fel – amint ezt a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program, vagy a külföldön szervezett EU elnökségi kulturális kísérőrendezvények is bizonyítják.

A magyar elnökség azt is feladatának tekinti, hogy a nyugati-európai kultúra mellett fölhívja a figyelmet a közös kelet-közép-európai szellemi örökségre, ennek nyelvi és kulturális sokszínűségére. Hiszünk abban, hogy az Unió jövője Európa értékeinek megőrzésében rejlik, aminek része az ezeréves magyar kultúra is, nyelvével, történelmével együtt.

Ezért alapvető célunk, hogy elismertessük a határon túli magyarság kulturális, nyelvi értékeit, mert ezek nemcsak bennünket, hanem a szomszédos országokat is gazdagítják. Ez az érték, ez a kulturális és nyelvi sokszínűség egyfajta híd, összekötő kapocs a szomszédos államokkal. Amint Vassiliou biztos asszony nyilatkozta: „A kisebbségi nyelvet beszélők hídként szolgálhatnak az egymás mellett élő közösségek között.” Tudjuk, hogy érzékeny kérdésről van szó, de hangsúlyozzuk, hogy a kulturális sokszínűség egymás kölcsönös elfogadásának üzenetét hordozza. A magyar kultúra sokszínűségének egyik legfontosabb letéteményese a külhoni magyarság, amely egyszersmind a szomszédos országok felé összekötő kapocs. Különösen fontos ez most, amikor az Unióhoz balkáni országok készülnek csatlakozni, elsőként éppen az a Horvátország, amely maga is kapocs Közép-Európa, a Nyugat-Balkán és a Mediterráneum között.

Európát nemcsak a rajnai, hanem a dunai identitás is meghatározza, csakúgy, mint az atlanti, a balti, északi mediterrán dimenziók.

Számunkra mindig fontos volt a közös pontok megtalálása.

Hadd emlékeztessek arra, hogy Magyarország a szellemi kulturális örökség UNESCO által létrehozott reprezentatív nemzetközi listájára elsőként egy délszláv eredetű, nemzetiségi népszokást, a mohácsi busójárást jelölte, s következő két javaslatunk egyike, a magyar solymászat is olyan hagyomány, amelynek rokonsági szálai egész Eurázsiát behálózzák. Elnökségünk alkalmából spanyol és belga barátainkkal ugyanezért készítettük el azt a vándorkiállítást, amely Horta, Gaudí és Lechner építészetét a barcelonai Sagrada Familia székesegyházban, a pesti Nemzeti Múzeum kerítésén és a brüsszeli városi parkban bemutatva tízezrekkel érzékelteti a szecesszió különbözőségében is egységes, nagy európai hullámának erejét.

Az európai híd, kapocs létrehozásának egyik eszköze lehet az elnökségünk idejére eső politikai megállapodás elfogadása, az Európai Örökség cím létrehozására irányuló európai uniós fellépésről.

Ezt a címet az európai identitás kialakulása szempontjából meghatározó fontosságú, határokon átnyúló vagy pán-európai jelentőségű épített örökségi helyszínek kaphatják majd meg. Egy másik fontos eszköz, amit a magyar elnökség a kulturális sokszínűséghez kapcsolódó kezdeményezéshez hozzá kíván tenni, az a polgárokhoz közeli Európa megteremtésének gondolata. Hiszen Európa lényege az elfogadásban és a kölcsönös elismerésben áll. Alapvető célunk, hogy európai identitásunk erősödésével együtt nemzeti identitásunk, saját nyelvünk, tradíciónk, saját és mások kultúrája iránti tiszteletünk is erősödjön. Egyszerre legyen jelen a nemzeti és európai öntudat, amely nem gyengíti, hanem erősíti egymást. Célunk az, hogy konkrét támogatási lehetőségeket alakítsunk ki az uniós költségvetésben a civil kezdeményezések számára.

Elszigetelt nyelvet beszélvén, mi különösen érezzük, hogy minden nyelv különleges történelmi tapasztalat eredménye, amely emlékeket, irodalmi örökséget, egyedi készségeket hordoz, és a kulturális identitás alapja.

Az Unió 27 államában 23 hivatalos nyelv van, ez önmagában is bizonyítja, hogy a kulturális sokszínűség az Európai Unió közös öröksége. Ez teszi az Európai Uniót közös otthonná, ahol az „egység a sokféleségben” valóban meghatározó alapelv. Elnökségünk során ezért fel kívánjuk hívni a figyelmet az Európai Uniónak a nyelvi sokféleségében rejlő értékeire és lehetőségeire, hiszen minden európai polgárnak fontos, hogy érezze: nyelve értéket jelent az Unióban, s ezáltal az Unióhoz való tartozás tudata is erősíthető.

Hölgyeim és Uraim!

Ha az elmúlt percekben mondottak után most visszagondolok konferenciánk bevezetőben fölidézett címére – „Lehetséges-e Európában a kulturális sokszínűség fenntartása?” – némi szégyenkezéssel gondolok arra, hogy a kérdésre talán jóval egyszerűbben kellene válaszolni: „Tessék körülnézni!” Tanácskozásunk helyszíne, ez a pár éve gyönyörűen felújított palota magán viseli Pest elmúlt másfél évszázadának különös és sokszínű históriáját; s nyitott könyvként tárja elénk a születés, virágzás, pusztulás, s igen; talán egyfajta föltámadás ígéretét is. Története szinte népmesei: Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt; elindult egyszer az 1870-es években egy szegény fiatalember tanítói oklevéllel és egy ezüst forintal a Felvidékről Pestre szerencsét próbálni. Max Aufrichtnek hívták – figyeljünk a nevekre! -, egy jólelkű nagykereskedő segítségével tovább tanulhatott, s immáron Arányi Miksa néven eljutott egész Amerikába, ahol a világ egyik legnagyobb biztosítótársasága, a New York meg is bízza, hogy hozza létre a cég magyarországi hálózatát.

A hálózat nem lehet meg reprezentatív központ nélkül, s a nagy vállalat a nagy gründolások idején Európa leggyorsabban fejlődő városában kit is bízhatna meg a tervezéssel, ha nem az egyik legjelesebb magyar építészt, Hauszmann Alajost. Ő azután neves társaival, Korb Flórissal és Giergl Kálmánnal olyan palotát emelt a szeretett királynéról elnevezett Erzsébet körúton, hogy az olasz reneszánszra támaszkodó, eklektikus épületnek mindenki csodájára járt. Nem is csoda! A külső-belső díszítéseken, erkélyen, oszlopon, festményeken mindenki találhatott kedvére valót: a zene és a szerelem allegóriáit, „Newyorkiát”, a művészetek barátját, faunokat, bacchánsnőket. Az ablakok mellett ma is láthatók Asmodájnak, a héber mitológia gonosz, pusztító démonának alakjai - igaz, a pesti polgárok Johan Weyer nyomán talán az élvezetek és a luxus szellemének gondolhatták. Volt is rá okuk, hiszen az épületben olyn kávéház nyílt, amelynek kevesen tudtak ellenállni. A következő évtizedekben a New York a virágzó pesti szellemi élet egyik központja lett.

A gyorsan kialakuló irodalmi és művészi asztaltársaságokba a kor legnagyobbjai jártak A II. világháború után ugyan még kinyitott a kávéház, de 1954-ben étteremmé alakították, s bár ilyen formájában a szocialista főváros díszének számított, a hajdani önmagára már alig hasonlított. Végül az épület teljes felújítása után, 2006. május 5-én megnyílt a mai luxusszálloda, a földszinten pedig az egykori pompát idéző New York kávéház Az épület felújítását 2007-ben stílszerűen Europa Nostra díjjal tüntették ki.

Azért időztem el itt végül a New York Palotánál, hogy ne feledkezzünk meg arról az épületről, amelyben itt most tanácskozunk: a New York Palota a közép-európai történelem és az európai kulturális sokszínűség kicsi, ám annál jellegzetesebb darabja, amely végre visszaszerezte régi fényét.

Köszönöm figyelmüket.

(Kultúráért Felelős Államtitkárság, kormany.hu)