Hölvényi György egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár beszéde Tiszafüreden 2013. február 25-én a Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapján.
Tisztelt Elnök asszony, Nagytiszteletű Lelkész Úr, Tisztelt Emlékezők!
A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján fel kell tennünk a kérdést:
Miért idézzük fel történelmünk ezen sötét, tragikus, fájdalmas évtizedeit? Miért tépjük fel a sebeket? Miért nem hagyjuk, hogy a felejtés, a múlt lezárása segítsen hozzá minket a jelen megragadásához? Miért gondoljuk, hogy múltunk nem csak a történészek dolga? Miért a múlttal foglalkozunk, ahelyett, hogy a ma kihívásaira választ adva építenénk jövőnket?
Mi, akik most közösen fejet hajtva emlékezünk az áldozatokra, tudjuk, hogy nem állíthatjuk szembe a múlt megismerésének igényét, a vele való szembesülést jövőnk építésével. Mert a múlt nem lezárt, nem befejezett, ahogyan sohasem beszélhetünk egy nemzet történelmében különálló, lezárt időkről. A múlt velünk, bennünk él tovább, reflexeinkben, gondolkodásunkban, szokásainkban, sokszor még szókészletünkben is. Része jelenünknek, így az azzal való szembesüléstől való félelem, az arra való reflexió hiánya éppen hogy gátolja jelen lehetőségeink felismerését, megragadását.
Mert a múltat nem lehet végképp eltörölni.
A kegyelettel való emlékezés tehát szól az áldozatoknak, de szól rólunk is, mert csak akkor tudunk mind egyénileg, mind közösségben kiteljesedni, ha helyes önismerettel rendelkezünk.
A második világháborút követő rövid időszakban úgy tűnt, hogy magunk határozhatunk sorsunkról. Sokan hitték, hogy demokratikus berendezkedés, felemelkedés, a gazdasági felzárkózás, a polgárosulás lehetőségének korszaka köszönt hazánkra.
A választásokra készülő pártok, melyeket megrostált ugyan a szovjetekből álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság, képesek voltak lefedni a társadalom által megjelenített értékrendet és érdekrendszert.
Az első demokratikus választást a Független Kisgazdapárt nyerte meg fölényesen. Ennek ellenére - szovjet nyomásra - koalíciós kormány alakult, melyben a kommunista párté lett a belügyi tárca. A kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Módszereik közé tartozott a szalámi taktikának nevezett politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás, a fizikai megsemmisítés.
Hatvanhat évvel ezelőtt, 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Kisgazda Párt főtitkárát, mivel az országgyűlés nem függesztette fel mentelmi jogát, a szovjet hatóságok tartóztatták le. Ezután a Szovjetunióba vitték, ahol 9 évig raboskodott. Az 1947-ben súlyos csalással lezajló második, úgynevezett „kékcédulás választás” még nagyobb befolyáshoz juttatta a baloldali pártokat. A parlamenti ellenzéket, a polgári pártokat felszámolták. Nagy Ferenc miniszterelnököt öt éves kisfia elrablásával bírták rá, hogy lemondjon. 1949-ben Barankovicsot zsarolta meg Rákosi - a Mindszenty perben várt tőle terhelő tanúvallomást -, melyet a Néppárt vezetője kemény kiállásával utasított vissza: „Nagyon is tudom, hogy a hatalomnak ki vagyok szolgáltatva, tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom.” mondta. Mire Rákosi úgy válaszolt: „Ön nem evilági ember!” Ezután Barankovicsnak távoznia kellett, pártját, a Demokrata Néppártot feloszlatták. Azt a pártot, melynek programja, kiállva az idő próbáját, ma is aktuális:
• ún. evangéliumi szocializmus, azaz a magántulajdon eltörlése helyett mindenkinek annyi vagyona legyen, hogy meg tudja teremteni mind a gazdasági, mind a személyi függetlenségét
•
• Wilhelm Röpke harmadik utassága
•
• minden politikai szélsőség elutasítása
•
• családi bér, a jövedelmek igazságos újraelosztása
•
• a teherviselők képességeivel arányos közteherviselés
•
• az egyházak iskolafenntartó jogának védelme
•
• teljes magyar függetlenség
•
• nyitottság minden nagyhatalom felé
•
• reálpolitika a szovjet magyar viszonyban
•
Ezt követően a korábbi vezetőitől megfosztott szociáldemokrata párt és a kommunista párt 1948-as egyesülése után létrejött az egypártrendszer és totális kommunista diktatúra, élén Rákosi Mátyással.
Még a szocialista tömbnek nevezett többi szovjet szatelit országokban a kommunista pártok nemzetük, hazájuk irányában nacionalizmusba hajlóan elkötelezettek voltak; Lengyelországban az egyház szerepét, illetőleg a szabad paraszti gazdálkodást nem kérdőjelezték meg, addig magyarországi elvtársaik az internacionalizmus jelszava mögé bújva a nemzeti érzés minden formáját eltörlendőnek, felszámolandónak ítélték. A kollektív bűnösség tényét hangsúlyozták, („utolsó csatlós”), a nemzeti érzés tiltott, az egyház üldözött volt. Az új berendezkedés a magyar hagyományok, tradicionális erkölcsi értékek eltörlését, teljes megsemmisítését tűzte ki célul.
A Rákosi nevével fémjelzett korszakban az emberi jogok nem hogy súlyos sérelmet szenvedtek, inkább azt mondhatjuk, megszűntek érvényesülni. Sokakat ért megtorlás: a koncepciós perekben kivégzettek száma 100 és 200 fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. Aki ellen nem emeltek vádat, sem biztos, hogy szabadult, mert ítélet nélkül tartottak fogva sokakat a recski internálótáborban. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. A Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak korábbi lakhelyéről. Főként korábbi földbirtokosok, módosabb gazdák (kulákok), volt katonatisztek, állami alkalmazottak, gyártulajdonosok jutottak erre a sorsra. A kitelepítetteket embertelen körülmények között tartották, s mezőgazdasági munkát végeztettek velük. (Hortobágy)
A rendszer szembefordult mindennel és mindenkivel, akik a hagyományos értékek hordozói voltak,
Szembefordult nemzeti jelképeinkkel, nagyjaink emlékével, szobraikat ledöntve, azt beolvasztva állította fel a diktatúra 8 méteres szimbólumát, a Sztálin szobrot.
Üldözte a vallást és az egyházakat. Nem csak a látványosan megrendezett Mindszenty-perre, Grősz-perre kell gondolnunk, hanem a több száz szerzetesre, akiket egyik napról a másikra üldözött el rendházaikból, azokra a kevésbé ismert papokra, akiket megnyomorított, a vértanúvá vált mártírokra, a hitük miatt üldözött, megbélyegzett, megfélemlített hívek millióira. Emlékeznünk kell az iskolák államosítására, Pócspetri hazugságára, az egyházak védőszárnyai alatt szerveződött egyesületek (KALOT, KEDIM) szétverésére.
Fellépett a parasztokkal szemben, akikben veszélyes ellenfelet látott, azok autonóm gondolkodódási és cselekvési lehetőségeik miatt, ezért szovjet mintára kolhozokba, TSZ-ekbe kényszerítette, pofozta be őket. A beszolgáltatási rendszer kegyetlensége, a padláslesöprések nincstelen, kiszolgáltatott agrárproletárrá tette a vidék emberét. A felsőbb, vállalkozóbb réteget kuláknak nyilvánítva üldözte. Mindezek következtében sokan hagyták el a vidéket, s költöztek fel a városokba, így gyökértelenné válva, s olcsó munkaerőt adva az erőszakos iparosítás számára.
Szembefordult a munkássággal is, melyre hivatkozva, s melynek nevében a diktatúrát létrehozta, s működtette. A munkásokkal, akiknek életszínvonala folyamatosan csökkent, s messze elmaradt a háborút megelőző évekétől. Felszámolta a munkás önszerveződés minden – korábban már megvalósult – formáját.
Gyakorlatilag felszámolták a magántulajdont, pusztán személyes tulajdonról lehetett szó.
A mindennapokat a terror, illetve a félelem uralta. Ez az időszak a csengőfrász korszaka. Bármikor bárkire sor kerülhetett….
A magánélet legapróbb zugába is belopózott a hatalom. Sokan még otthon, családjuk körében sem tudtak őszintén beszélni, hiszen akit nem a társbérlőként a lakásba beköltöztetett idegen tartott félelemben, azt gyermeke, házastársa féltése intette csendre, elhallgatásra. Illyés Gyula versét halljuk a fülünkben, s beleborzongunk annak kifejező erejétől, teljes igazságától………
B-listázás, osztályidegenek, reakció, klerikális reakció, belső ellenség, szabotőrök, feketézők, imperialista ügynök, csengőfrász. Már a szavak hallatán is érezzük azt a nyomasztó félelmet, melyet ez a korszak jelentett. Akik ezeket a fogalmakat nem csak mint szavakat, hanem mint mindennapi valóságot, a szürreális és irreális tragikus keverékét élték meg, mindannyian áldozatok. Megraboltak és kifosztottak.
1956-ban amikor ismét felkerültünk a világ morális térképére, amikor világpolitikát írt népünk, spontán, ösztönösen lázadt fel a diktatúra ellen, az elembertelenedés ellen. Visszakövetelte nemzeti múltját, jelképeit, ünnepeit, szabadságát, erkölcsi rendjét. Bár ősz volt, tavasznak érződött. A csodás újjászületés lehetetlennek tetsző megvalósulásának.
A forradalom eltiprása után a reményvesztettség vált általánossá. A magát műveltnek hazudó világ nem nyújtott segítséget, keményebben fogalmazva elárult minket, ahogyan azt korábban Jaltában is tette. Saját megteremtődni látszó jóléte érdekében tudomásul vette a status quo-t. Az emberek lassan beletörődtek.
Eddigre lemaradásunk Európa nyugati részéhez képest óriásivá nőtt. Míg a kontinens szerencsésebb fele az amerikaiak által életre hívott Marshall-tervnek is köszönhetően technológiában, iparszerkezetben és irányításban megújulva megteremtette a jóléti államot, addig hazánkban a háború előtti szintet sem érte el az életszínvonal.
Kádár a megtorlások után 1960-ban, majd 1963-ban két rendeletben hirdetett 1956 elítéltjeinek általános amnesztiát, melynek keretében a bebörtönzöttek mintegy 80%-át kiengedték. Ez kb. 3000 politikai foglyot jelentett.
1961-re befejeződött az erőszakos kollektivizálás, aminek során a parasztokat sok esetben adminisztratív eszközökkel, zsarolással, veréssel kényszerítették, hogy földjeiket adják át a TSZ-ek számára. Eredményeként a földek 90%-a TSZ-ek, állami gazdaságok kezére került. Megszűnt a beszolgáltatás intézménye és engedélyezték a háztáji gazdaságokat. Biztonságossá vált az élelmiszerellátás.
Több figyelmet fordítottak a könnyű- és élelmiszeriparra, de fennmaradt a tervgazdálkodás s a torz iparszerkezet.
A pártvezetés 1963-ra konszolidálva érezve helyzetét, már nem törekedett a totális diktatúrára, az emberek teljes körű ellenőrzésére. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját. Kialakult az élni és élni hagyni felfogása. A puhának, slamposnak nevezett kádári diktatúra sok szempontból veszélyesebbnek bizonyult azonban a rákosiék által működtetett, az általános félelmen alapuló rendszernél, ugyanis míg az utóbbi nyers erőszakot alkalmazott, addig a kacsintós, joviálisan mosolygó vezető által irányított rendszer ragacsos, lopakodó mivoltjával lassan rontotta meg a lelkeket. Fokozatosan kialakult a túlélés kultúrája, melyet felülről is támogattak: „Kaparj kúrta..” – szólt a bölcsességként beállított mondás. A hatalom immár nem megsemmisíteni, hanem kompromittálni akart. A mintha lenne érzetét sugározta. Mintha szabadság, demokrácia lenne. Mintha valóban fontos volna az a réteg, melynek nevében a hatalmat gyakorolják. („Legfőbb érték az ember.”) Mintha jóléti állam volnánk. S a társadalom nagy része úgy tett, mintha elhinné mindezt.
Magyarországot gyakran a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” nevezték, összehasonlítva más szocialista országok keményebb diktatúrájával. Mivel a pártvezetés úgyis a beleszólásuk nélkül hozta a döntéseket, a nép elfordult a politikától.
Néhány kérdés tabunak számított: a rendszer legitimitását, ideológiai alapjait tilos volt megkérdőjelezni (például a szovjet megszállás tényét, a proletárdiktatúra szükségességét, Kádár János személyét). Mindezzel egy időben egyre jobban kiterjedt a lakosság titkosszolgálati megfigyelése, nőtt a besúgóhálózat. Csökkent a gyerekszületések száma, köszönhetően a szocialista fogyasztói mentalitásnak. Ennek az időszaknak a szlogenje volt, a „kocsi vagy kicsi”… Egyedülállóan magas érétket mutatott az abortuszok száma.
A magát puritánnak láttatni akaró, valójában lelkileg és szellemileg igénytelen berendezkedés megkapta a gulyáskommunizmus, fridzsider szocializmus elnevezést is, mert vezetői 1956 után stratégiai kérdésnek tekintették a hétköznapi szintű elégedettséget, ezért igyekeztek bármi áron, akár fenntarthatatlan módon is növelni az életszínvonalat. Ennek köszönhetően elindult hazánk külföldi eladósodása. Üdülők épültek, általánosan elterjedt a nyaralás lehetősége. Korlátozottan engedélyezték a külföldi utazásokat. Ugyan lassú ütemben, de fejlődésnek indult a közlekedés és a távközlés. Támogatott lakás és lakótelep építések kezdődtek. Hozzá lehetett jutni tartós fogyasztási cikkekhez. Oktatási intézmények épültek és javult az iskolázottsági szint. Évente emelkedtek a reálbérek.
A fejlődésnek azonban nagy ára volt. Az ország gazdaságilag eladósodott, fokozatosan nyugati függésbe került. A következmények máig hatóak.
Feltehetjük, s fel is kell tennünk a kérdést, miért nem érti Európa a kommunista diktatúra igazi lényegét? Miért nem ítéli el határozottan azt? Miért él a kettős mérce eszközével? A választ nehezen adhatjuk meg. Egyrészt a Sztálin által egyszerűen csak hasznos idiótáknak nevezett, az értelmiségiek egy részét alkotók hittek, mert hinni akartak a szovjet propagandának, mely a fejlődés eredményeit láttatta. Másrészt a nyugat-európai kommunista pártok ideológiai alapja megegyezett keleti testvérpártjukéval.
Ennek a nyugati legitimációs erőnek is köszönhető, hogy rendszerváltásunk még mindig lezáratlan. Lezáratlan, mert a Nyugat életben tartja, fenntartja azt, valamilyen formában.
A diktatúrának nemcsak azok az áldozatai, akiket meggyilkoltak. Áldozatok azok is, akiket bebörtönöztek, internáltak, kitelepítettek. Akiket származásuk miatt lehetetlenítettek el, aláztak meg. Akik nem tanulhattak tovább. Az egész társadalmat nyomorította meg az istentelen és embertelen ideológia. Nem kis szerepe van ennek abban, hogy ott tartunk, ahol vagyunk.
Mi a mi feladatunk? Milyen cselekvésre sarkaló üzenetet hordoz számunkra mai megemlékezésünk?
Magyarország Kormánya ma az ország megújításán dolgozik. Ahhoz, hogy a megújulás ne csak a jogszabályi keretek megváltozását jelentse, ahhoz, hogy valóban felemelkedjen Hazánk, szükséges, hogy lehetővé tegyük a polgárrá válást azok számára is, akik ettől még távol érzik magukat. Miközben elítéljük a diktatúrát, annak eszközeit, szimbólumait, technikáját, tudatosítanunk kell magunkban, hogy mi, itt élők, egy nemzet tagjai vagyunk. Jövőnket együtt kell meghatároznunk és formálnunk. Mert csak együtt tudunk erősek lenni. Képessé kell tehát válnunk arra, hogy megszólítsuk azokat, akik eltérő szociokulturális háttérrel rendelkezve nem látják egészében történelmüket, s így ki vannak szolgáltatva a politikai manipulátoroknak. Lehetővé kell tennünk, hogy mélyebben megismerve múltunkat közösnek érezzük azt, közösnek tudjuk jelképeinket, ünnepeinket. Mert napi politikai céljainkban, felfogásunkban különbözhetünk, az élet sok kérdésében akár ellentétes véleményt is alkothatunk, de éreznünk kell, hogy a Hazához való tartozásunk tudata egyformán fontos mindannyiunk számára. 1956 felemelő napjaiban ezt élhette át újjászülető nemzetünk.
Ma, amikor nem egy idegen, megszálló katonai hatalommal szemben kell meghatároznunk magunkat, nehezebben tudjuk megteremteni ezt az egységet. Mégis fontos parancs ez számunkra, mert csak így tudjuk a jövőt megragadni, csak így tudjuk saját kezünkben tartva alakítani sorsunkat. Csak így válhatunk ismét emelkedő nemzetté.
(Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi)
