Mohol, 2012.11.11.
„…mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Nem, nem olyan könnyű, néha lehetetlen. Hogy az idő segít. Biztosan. De nem olyan egyszerű a dolog; a megbocsátás nem pusztán lelki diszpozíció, erősen függ a körülményektől. Könnyebbé válik, ha a károsodás következményei életünkben megszűntek. Könnyebbé válik akkor is, ha a rossz következmények nem szűntek meg ugyan, de sikerült másban, máshol kárpótolni magunkat. Boldog ember könnyen megbocsát. Ha pedig ehhez a két lehető körülményhez egy harmadik is járul – most már csakugyan lelki tényező –, az úgynevezett lelkiismeret, a jóvátétel szándéka és cselekvése a vétő részéről, akkor a megbocsátás természetessé válik. Megkönnyebbüléssé, majdnem örömmé, mintha valami fájdalmas betegségből, keserű fekélytől szabadultunk volna meg.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Emlékező Közösség!
Nemes Nagy Ágnes sorai megrázó erejűek: az emlékezés és a megbékélés, a megbocsátás nehézségeiről, az emberi lélek legbensőbb mozgásairól szólnak.
Valóban, megbocsátani sokszor nem könnyű. Mindez igaz az úgynevezett Délvidéki Vérengzések esetében is. Tudjuk jól, sok ezer embert kínoztak meg, végeztek ki, vagy éppen deportáltak a messzi Szibériába. Mindez tény, a szívünkbe írt fájdalom, mégis, sokan még ma is tagadják ezeknek a rémtetteknek a megtörténtét. Értük, miattuk is emlékeznünk kell, hogy legyen, aki bocsánatot kér a bűnök miatt. Nekik is, nekünk is szükségünk van erre, a megbékélés és a kiengesztelődést lehetővé tevő párbeszéd érdekében.
Tisztelt Emlékező Gyülekezet!
Azért vagyunk itt, jöttünk össze e templomkertben, mert fontos, hogy megemlékezzünk a mártírhalált halt honfitársainkról.
A kiépítendő Tito-i kommunista rendszer likvidálandó ellenségeinek tekintették a papok mellett a nagybirtokosokat, a gyárosokat, a tisztviselőket, a kulturális egyesületek vezetőit, a magyar pártok tagjait. Mindezeket helyben írták össze, egyszerű bejelentés vagy a megtalált párttagsági listák alapján és kíméletlenül kivégezték őket, az egyéni felelősség megállapításának teljes mellőzésével. 1944 végén elérkezettnek látták az időt arra, hogy a Vajdaság egyharmadát kitevő németség likvidálása után a másik harmadot kitevő magyarságtól is „megszabaduljanak”.
Nikola Petrovic mérnök, aki Tito legszűkebb pártvezetőségéhez tartozott, 1944. október 28-án így fogalmaz a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában: „A német és a magyar hordákat ugyan szétvertük, de az általuk okozott mérges gyomot nem irtottuk ki gyökeresen. A nép érzi, hogy szükség volt erre a lépésre, hogy ezáltal is biztosítsuk a Bánát, Bácska és Baranya jugoszláv jellegét.”
Tisztelt Emlékező Közösség! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ennek a folyamatnak volt része az itteni jogsértések, vérengzések sora is.
Varga Lajos plébános egyike azoknak a délvidéki magyar papoknak, akik nem hagyták magukra a rájuk bízottakat. Még a legnehezebb időkben sem tettek így! Varga Lajost a szovjet és a partizán bevonulást követően a moholi szerbek több száz magyarral együtt elfogták és bebörtönözték, majd fogolytársaival együtt napokon keresztül kínozták. A plébánossal különösen kegyetlenül bántak a hóhérai. Jól tudjuk, hogy a likvidálás előtt az édesanya találkozott a fiával, Varga Lajos plébánossal. Ekkor már alig bírt vánszorogni, alig bírta mozgatni végtagjait az atya. A feje körös-körül, a kezei, lábai úgyszintén piszkos fáslikkal voltak bekötözve, arca teljesen össze volt verve. 1944 novemberében ítélet nélkül gyilkolták meg.
Nem szabad, hogy elfelejtsük őt, sem pedig a többieket, mindazokat, akik az esztelen, ürügyként bosszút kiáltó vérengzések áldozatai lettek. Fontos, hogy mindaz, amiről eddig beszélni nem lehetett, most nyilvánosságot kapjon, hogy mindaz a fájdalom, ami bennünk van, kézzel fogható fizikai valóságban, emlékhelyek megalkotásában is testet öltsön. Köszönet mindazoknak, akik ennek, és az ehhez hasonló emlékező helyek létrejöttét támogatták, mindazoknak, akik ébren tartják az emlékezetet.
Tisztelt Emlékező Gyülekezet!
A beszédem elején idézett Nemes Nagy Ágnes sorai valóban megrázó erejűek: az emlékezés és a megbékélés nehézségeiről szóltak, és valóban, megbocsátani sokszor nem könnyű. De fontos a megbocsátás, ahogyan az azt lehetővé tevő történelmi emlékezet, a vétkek elismerése, a megbékélés és a kiengesztelődés is azok. Lényegesek, mert nélkülük nincs új kezdet, nincs jövő.
Tisztelt Jelenlévők! Varga Lajos értünk, ezért a közösségért halt meg.
A Teremtő Isten áldja az ő és a vele együtt megkínzottak és megöltek emlékét.
(Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság)
