Orbán Viktor beszéde a külképviselet-vezetők értekezletén, elhangzott:
2013. július 16. Budapest.

Én is jó reggel kívánok mindenkinek, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Indiából érkezett vendégeinket külön tisztelettel is köszöntöm.

Az első siker már megvan, azt a veszélyt, hogy a külügyminiszter megtartsa miniszterelnöki előadását, sikerült elhárítanunk. Jánossal régi párost alkotunk. Ha jól értem, akkor itt nekem egy rövid, provokatív vitaindítót kell tartani, és utána konzultáció következik. János, helyesen határoztam meg a műfajt? És Jánost majd arra is megkérjük, hogyha úgy adódik, és olyan kérdések merülnek föl, amelyek igénylik a külügyminiszter kompetenciáját, akkor bátran vegyen részt ebben a rövid konzultációban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hogy is szoktuk ezt csinálni? Úgy szoktuk csinálni, hogy először a miniszterelnök röviden elmondja, hogy mi van Magyarországon. Ez nem feltétlenül egy értelmes döntés, mert Önök pontosan tudják, mi van Magyarországon. De mégis a rituálé része, hogy valamilyen összefoglalót és értelmezést adjunk arról, hogy mégis mi történik, honnan indultunk, hol tartunk, merre fogunk tovább menni, én ezt meg fogom tenni. Természetesen adok egy ilyen értékelést. Utána pedig általában ki szoktunk választani egy olyan témát, amely valamilyen okból különös érdeklődésre tart számot. A múltkor volt keleti nyitás, szerintem most egy európai uniós súlypontú fejezet látszik indokoltnak, és utána pedig a nagykövet urak kérdései szerint haladunk. Jánossal, illetve a külügyminiszter úrral abban maradtam, hogy én egy viszonylag rövid bevezetőt fogok tartani, és egy hosszabb időtartamban nyílik lehetőség konzultációra, amennyiben Önökben ez a szándék megvan. Na most, ha az elmúlt három év alapján meg kell határoznunk, hogy honnan hova jutottunk el, akkor valami olyasmit érdemes talán magunk elé képzelni, hogy 2010 után rossz folyamatokat kellett megfordítani, és a kérdés az volt, hogy a rossz folyamatokat sikerül-e megfordítva jó folyamatokat elindítani. Nézzük végig, hogy melyek voltak a rossz folyamatok, amelyek egy nemzetgazdaság és egy nemzetállam számára meghatározó fontosságú folyamatnak minősülnek, és hogy mennyire sikerült ezeket megfordítanunk.

Az első rossz folyamatunk a növekvő államadósság volt. Meg kellett fordítani az államadósság-növekedést államadósság-csökkentéssé. Ebben elég jól állunk ebben a pillanatban. Az Európai Unióban öt olyan ország van, amely képes arra, hogy csökkentse az államadósságát, ráadásul mi most már talán harmadik éve tesszük ezt, és hogyha lezárjuk azt a belső beszélgetést, ami a kormányon belül zajlik, és a korábban fölvett IMF-hitel előtörlesztésére vonatkozik, és mondjuk egy igennel döntünk, és előtörlesztünk, abban az esetben ez az államadósság-csökkenés nyilvánvalóvá válik, mert, ugye, most egy nettó pozícióban csökkenés, mert rengeteg pénzt tartunk jelen pillanatban a kasszában, ha azt visszafizetjük, akkor a bruttó szám is stimmelni fog.

A második dolog: a költségvetési hiány növekedését kellett költségvetésihiány-csökkentéssé átfordítani, ez, mondjuk, a leglátványosabb siker. Mert itt nemcsak mi veregetjük a saját lapockánkat, ami természetesen egy fontos dolog, hanem az Európai Unió is veregeti abban a formában, hogy kiengedett bennünket a túlzottdeficit-eljárás alól. Ez annak a jele, hogy sikerült a költségvetési hiány magas szintjét egy alacsony költségvetési szintre állítani. Harmadik éve vagyunk három százalék alatt, és minden esélyünk megvan arra, hogyha a józan eszünket nem veszítjük el, akkor a következő években is három százalék alatt tartható a hiány, mert strukturálisan a magyar gazdaság teljesítménye most egy három százalék alatti hiányt folyamatosan képes tartani.

A harmadik ilyen tendenciafordító feladat úgy hangzott, hogy a saját lábon állás versus külföldi segélyekből élés. Ugye, az IMF pénzügyi mankóin állt az ország 2010-ben, ezt sikerült megfordítanunk, az ország lényegében ma a saját lábán áll pénzügyileg, mert a pénzügyi piacokról tudjuk fönntartani az országot. Tehát ha úgy adódna, mint ahogy most épp úgy is van, hogy nem veszünk igénybe nemzetközi pénzügyi szervezettől a magyar gazdaság finanszírozásához forrásokat, hanem csak a piacról, akkor ezt meg tudjuk tenni. Most arról nem is beszélek, hogy az ország pénzügyi finanszírozásához szükséges források belső arányai is kedvezően változtak abban az értelemben, hogy a lakossági megtakarítások tekintélyes része ebbe az irányba halad. Lehet, hogy a számokat nem tudom pontosan idézni, de két évvel ezelőtt olyan 600 milliárd forint értékben lehetett a lakosság zsebében magyar állampapír, és ez most talán 1.300 milliárd környékén van. Ez nem véletlenszerűen történt, hanem egy határozott kormányzati politika eredményeképpen zajlott le az átstrukturálódás.

A negyedik rossz tendenciánk a devizahitel-rendszer és a devizahitelesek problémájának a kezelése. Ugye, a devizahitelesek korábban fölvett kölcsöneinek a terhe folyamatosan növekedett, és azt kellett megoldanunk, hogy ez csökkenjen. Ehhez három eszközt használtunk. A magánszemélyeknél a végtörlesztést, aztán utána az árfolyamgátat, és most a nemzeti bank meghirdetett a vállalkozások számára is egy devizahitelt forintra átváltó programot, úgyhogy a devizahitelek súlya és aránya a nemzetgazdaságon belül jelentősen csökkent.

Az ötödik rossz tendencia a munkanélküliség csökkentése volt. Mindannyian látták az utolsó négy-öt hónap számadatait, láthatják, hogy a munkanélküliség Magyarországon csökken. Ezzel párhuzamosan, miközben korábban a foglalkoztatás mértéke és szintje is csökkent, most a foglalkoztatás szintje pedig nő.

A következő rossz tendencia a bércsökkenések tendenciája volt. Magyarországon a 2010 előtti három évben folyamatosan reálbér-veszteséget szenvedtek el azok, akik bérből és nem tőkéből élnek, ideértve az állami alkalmazottakat is. Ezt a tendenciát sikerült úgy megfordítani, hogy ebben az évben reálbér-növekedés van az állami szektorban is, és a magánszektorban is. Ennek a mértéke valahol a 3 és 5 százalék között van attól függően, hogy kinek hány gyermeke van, a családosoknak ez egy jelentősebb bérnövekedést eredményezett. Ugyanez lehet a nyugdíjakkal. Nyugdíj-értékcsökkenés volt folyamatosan 2010-ig, hároméves munka eredményeképpen eljutottunk oda, hogy nemcsak megtartottuk a vásárlóerejét a nyugdíjaknak, hanem ebben az évben reál-nyugdíjnövekedés is van. És itt van a rezsiköltségeknek a kérdése. Ugye, folyamatosan az a tendencia érvényesült Magyarországon, hogy a megélhetési költségek növekedtek, a rezsicsökkentéssel a megélhetési költségeket csökkenő pályára tudtuk állítani. És utolsó adatként, ugye, volt egy gazdasági csökkenésünk 2010-ig, folyamatosan csökkent a GDP. És most pedig a 2013-as első negyedévben már látható, hogy GDP-növekedés van, és a második negyedévben is így lesz, sőt az előrejelzések szerint év végéig nagyon meglepődnénk, hogyha az utolsó negyedévben nem lenne egy nagyon látványos, regionális összevetésben a dobogósnál is talán kicsivel jobb helyet érő gazdasági növekedés.

Úgyhogy összességében azt kell mondanom, hogy az elmúlt három évben Magyarország rendkívüli erőfeszítéseket tett. Ennek eredményeképpen a rossz tendenciákat sikerült jó tendenciákká átalakítani. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz szükségünk erőfeszítésekre a következő esztendőkben, de azt jelenti, hogy nem kellenek rendkívüli erőfeszítések. Ugye, a rendkívüli erőfeszítés mindig a tendencia megváltoztatásához kell, utána ha már egyszer pályán vagyunk, nem azt jelenti, hogy nem kell dolgoznunk, de utána már elég, ha csak annyit dolgozunk, mint egy normális ember szokott. Nem kell kétszer-háromszor annyit dolgozni. Az elmúlt három évben kétszer-háromszor annyit kellett dolgozni nemcsak nekünk, nemcsak Önöknek, hanem a magyar segédmunkásoknak, a magyar szakmunkásoknak vagy a magyar értelmiségnek hasonlóképpen. Összességében tehát a feladvány az, hogyha már pályára állt az ország, és a jó tendenciák érvényesülnek, akkor azon tartsuk az országot. Ez egy kormányzati feladat, nem megoldhatatlan feladat, ideértve az előttünk álló választásokat is.

Ezek után hadd mondjak néhány szót az európai helyzetről! Mondanék néhány szót az európai politikáról. Van itt egy döntő kérdés, amire ebben a pillanatban még nincs egyértelmű válasz. Ez a kérdés ez úgy hangzik, hogy az a válság, ami 2008 óta Amerikából kiindulva, de Európát foglyul ejtve megfékezi az európai gazdaság teljesítőképességét, vagy visszaveti ezt a teljesítőképességet, egy világgazdasági ciklusok történetében ismerős lejtmenet, és ilyen értelemben egy rövid, átmeneti szakasz; hogy mi a rövid, és mi a hosszú, a közép-európaiak annak a természeti csalódásnak sokszor estek már áldozatul, hogy rövidnek tűnt, aztán hosszú lett: megszállás, itt-tartózkodás, átmenetileg itt tartózkodás, ezeket az összefüggéseket mind ismerjük, tehát a kérdés az, hogy a 2008-tól kiinduló gazdasági válság egy átmeneti rövid szakasz – ugye most öt évnél tartunk, hatodik évnél lassan – vagy pedig egy történelmi hosszúságú periódusnak az első öt esztendeje az európai gazdaság szempontjából? Vagyis egy átmeneti visszaeséssel van-e dolgunk, vagy pedig egy olyan világgazdasági, világpolitikai és világhatalmi átrendeződéssel van dolgunk, amely hosszabb távon is folyamatosan hanyatló pályán tartja Európát? Erről a kérdésről ilyen nyíltan nem szokás beszélni, mert valamilyen módon a politikai korrektség olyan mértékig elharapódzott, hogy a kérdések értelmes föltevése is nehézzé vált. De az igazság ez, az igazi dilemma az ez. Most ha innen nézzük az európai politikát, akkor jól látható, hogy a válságkezelés képessége a pénzügyi válság következményei szempontjából szándékaink és érdekeink ellenére az Európai Unió egyre világosabban két csoportra bomlik szét. Vannak az eurózónások, és vannak az eurózónán kívüliek.

Ugye, a magyar külpolitika része volt annak a nemzetközi erőfeszítésnek hosszú időn keresztül sikeresen, hogy bár kétségkívül van az életnek az a ténye, hogy vannak, akiknek közös a valutájuk, és vannak, akik nem tartoznak ehhez a körhöz, és nyilvánvaló hogy egészen más létfeltételeket jelent közös valutával létezni, mint önálló nemzeti valuták hátterében létezni. Az volt a törekvésünk, hogy ez a kétségkívül súlyos realitás a lehető legkevésbé fejeződjön ki az európai uniós intézményeken belül. Tehát ne jöjjön létre az a helyzet – mintegy viccet űzve a mi történelmi törekvéseinkből –, hogy a perifériáról folyamatosan igyekszünk az európai főáramhoz tartozni, és amikor sikerül bekerülni az Európai Unióba, akkor úgy érezzük, most már a perifériáról bejutottunk a magba vagy legalábbis közel ahhoz, és utána ott egy újabb struktúrálódás, tagolódás következzen be, és az, amit mi a központnak gondoltunk, odébb csúszik, és mi ugyan belül vagyunk az unión, az egy perifériális szituációvá váljon. Ugye, ennek a helyzetnek az elkerüléséért nagyon sokat dolgozott a magyar diplomácia az elmúlt, mondjuk, úgy, hogy talán tíz-, tízegynéhány esztendőben, és azt kell mondanom, nem is alakultak számunkra kedvezőtlenül a folyamatok. Hogy ez összefügg-e az erőfeszítéseinkkel vagy sem, egy sokkal nehezebb kérdés; valószínűleg egy olyan értelmezést meg tudnánk védeni, hogy összefügg, habár biztosat nem tudhatunk e felől. Azonban ahogy a válság egyre mélyebbé válik, és egyre inkább elhúzódik, úgy válik egyre inkább reménytelenné ez a kísérlet, és úgy jelennek meg egyre erőteljesebben azok a törekvések az eurózónához tartozó országok körében, hogy ők a saját gondjukat mégis saját körben és saját intézményeikkel próbálják megoldani. Ha valaki odafigyelt a legutóbbi francia–német egyezkedésekre, akkor ennek már világos lenyomatát láthatta, bár kétségkívül a maga brutalitásában ez az új korszak majd a német választások után bontakozik ki – érthető okokból. De számolnunk kell azzal, hogy egyre erőteljesebb lesz az az európai politika, amely az eurózóna számára folyamatosan külön tanácskozásokat, külön intézményeket, külön eljárásokat hoz létre egész addig elmenve, amíg szerződésmódosítás nélkül, mármint az alapszerződés módosítása nélkül el lehet menni. A legutóbb már a hétéves költségvetés tárgyalásakor az a veszély is föltűnt a horizonton, nem vált közvetlen veszéllyé, de megjelent a horizonton, hogy esetleg az eurózónás országoknak egy külön költségvetéssel is kéne rendelkezniük. Szerencsére ebből nem lett valóság, mert számunkra az egy komoly kockázatot jelentett volna, hogy az eurózónások költségvetése esetleg csökkentette volna a nem eurózóna tagok számára elérhető költségvetési forrásokat. Ez egy nagyon reális föltételezés. Úgyhogy nekünk nem érdekünk, hogy két költségvetés legyen, sikerült is a távoli jövő fejleményei között tartanunk, nem következett ez be, de jól jelzi, hogy egy belső újratagolódás küszöbén állunk. Az eurózóna egyre inkább intézményesülni fog. Magunk között legyen mondva ez elég logikusnak is tűnik, mert hosszú időn keresztül próbáltuk mi azt a világnak is, meg magunknak is elmagyarázni, hogy lehet úgy egy közös pénzhez tartozni, hogy közben nincs közös költségvetésünk, hogy lehet úgy közös pénzhez tartozni, hogy közben nincs közös, mondjuk úgy, hogy társadalmi fölzárkóztatást finanszírozó rendszerünk. Az igazság az, hogy lehet ugyan ezt elképzelni, és amikor konjunktúra van a világgazdaságban, ez lehetséges is, de abban a pillanatban, ahogy a konjunktúra eltűnik, nehezebb világgazdasági időszak következik, lehetetlenné válik annak az állapotnak a fönntartása, hogy ugyan van közös pénzünk, de nincs közös költségvetésünk ennek minden következményével együtt. Mert ha közös költségvetésünk van, akkor már közösen kell döntenünk a nyugdíjrendszerünkről, a szociális rendszerünkről. Tehát ezer dolog következik ebből. Most ezért tekintettel arra, hogy az Amerikából ide beérkezett válság nem múlt el két-három év alatt, ebből fakadóan nyilvánvaló, hogy az eurózónának, ha meg akarja tartani a pénzét, ami elemi érdeke mindenkinek, nekünk is, nemcsak nekik, meg akarja tartani a pénzét, kénytelen egyre mélyebb integrációt végrehajtani a gazdaságpolitikában. Amikor a miniszterelnöki csúcsokat tartjuk Brüsszelben, lényegében a megbeszélések tekintélyes része direkt vagy indirekt formában erről szól. Tehát nekünk is, a magyar külpolitikai gondolkodásnak is, ezt mondanám, számolnia kell azzal, hogy az eurózóna intézményesülése a következő évek meghatározó folyamata lesz, és az eddiginél nagyobb lépésekkel halad majd előre.

Aztán hogy a végén ebből egy sikeres eurózóna kerekedik-e ki, vagy az integráció ellenére marad a hosszabb távon is a mostani válságos helyzet, erre a választ senki sem tudja megadni, mert természetesen szeretik a bürokraták azt gondolni, hogyha egy mélyebb integrációt létrehoztak, azzal megvan a siker. Holott az egyébként a siker előföltétele. Az csak arról szól, hogy versenyképesek lehetnek. De hogy versenyképesek lesznek-e, az a konkrét gazdaságpolitikától, a konkrét adópolitikától, a konkrét befektetési politikától, a redisztribúció és a piacon termelt jövedelmek arányától és hasonló versenyképességi összefüggésektől függ. De hát mindannyian ismerjük, vannak itt sokan, akik voltak valaha értelmiségiek, még talán magamat is odasorolhatom, tehát van egy olyan föltételezésünk, hogyha egyszer sikerül egy struktúrát megváltoztatnunk, azzal bekövetkezett a siker. Holott a struktúraváltozás csak a siker előföltétele, mert utána kezdődik a meló. Tehát egy versenyképességet lehetővé tevő szabályozó rendszer nem azonos a versenyképességgel. Azért utána még dolgozni kell a magánszektornak, az állami szektornak és még a pénzügyi szektornak és még nagyon sok gazdasági szereplőnek.

No, nagyjából ez zajlik az eurózónán belül. Most mi nem ehhez a zónához tartozunk, mi ezen a zónán kívül helyezkedünk el. Mi a mi érdekünk? Az első és legfontosabb dolog, amit jó tisztán látnunk, hogy nekünk érdekünk az eurózóna sikere. Olyan sok szálon fonódott egybe az eurózóna és az eurózónán kívüli országok – ezen belül különösen Magyarország – élete, ha megnézik az exportadatokat, ha megnézik az importadatokat, a befektetési számokat, jól láthatják, hogy egy sikeres eurózóna esetén a magyar gazdaság sikerének esélyei jelentősen megnőnek, és egy sikertelen eurózóna jelentős mértékben hátráltatja a magyar gazdasági sikereket. Szerényen kell mondanunk, mert sok vaj van a fülünk mögött 2010-ig számolva, tehát 2004-ben csatlakoztunk, tehát 2010-ig sok minden bajt okoztunk mi magunk is az eurózónán belül az eurózóna számára, de a dolog úgy fest ma, hogy az eurózóna sikertelensége egy visszahúzó tényező a magyar gazdaság számára. Azért ezt korábban nem mondhattuk el. Korábban mindig azt mondtuk, hogy az eurózóna meg az ahhoz való kapcsolódás egy fölhajtóereje a magyar gazdaság teljesítményének. – ma visszahúz bennünket. Ugyanakkor olyan sok szállal kötődünk hozzá, hogy ezeket a szálakat nem lehet elvágni. Tehát az a kérdés, hogy az eurózóna sikeressé válik, és így a mi sikerességünkhöz is hozzájárul, vagy továbbra is egy válságsújtotta övezet lesz, és ilyen értelemben az export-importunk 70-75 százalékát magába foglaló térség folyamatosan visszahúzza azt a magyar gazdaságot, amely képes lenne egyébként nagyobb ütemben is fejlődni. Ez nemcsak magyar dilemma. Ez egész Közép-Európa dilemmája.

Ha Önök vetnek egy pillantást a gazdasági adatokra, akkor jól látszik, hogyha Közép-Európa ma nem volna tagja az Európai Uniónak, akkor az Európai Unióban nem lenne gazdasági növekedés. Sőt, egy nagyon jelentős folyamatos recesszió lenne már évek óta. Az igazság az, hogy az összeurópai gazdasági teljesítményt a növekedés szempontjából a pozitív tartományban a közép-európai államok tartják, ami egyébként, ha már beszéltünk arról, hogy értelmiségiként is kell viszonyulni néha a politikához, világos bizonyíték szerintem arra, hogy stratégiai hibát követett el az Európai Unió, amikor a 1990-es falleomlás után csak 2004-ben vette föl az közép-európai országokat a tagjai sorába, és egy óriási növekedési potenciált tartott kívül az Európai Unió határain. Mert ha, mondjuk, ’95-96-ban, ami lehetséges lett volna egyébként, tehát hogyha politikai szándék lett volna, akkor levezényelhető folyamat lett volna, ha ’95-96-ban Közép-Európa már tud csatlakozni az Európai Unióhoz, akkor az a gazdasági teljesítmény, amit Közép-Európa ma hozzáad az európai gazdaság teljesítményéhez, sokkal hamarabb, gyorsabban jelenhetett volna meg. Én még odáig is elmennék a spekulációban, hogy könnyen lehet, hogy a  2008-as pénzügyi válságot is sokkal könnyebben élte volna túl egy olyan Európa, amely egyébként már tíz éve vagy akár tizenöt éve a soraiban tudhatja a közép-európai gazdaságokat, de hát ez most már a történelmi kérdések közé tartozik.

Visszatérve tehát a mi dolgunkra. Nekünk az eurózónás országokkal való összenövekedésünk következtében az első érdekünk az, hogy az eurózóna meg tudja oldani a saját problémáit. A túlfeszült lényeglátás, amely a magyar diplomáciára és a magyar értelmiségre jellemző, természetesen állandóan azt a csábítást is magában rejti, hogy azt hisszük, hogy ezt a körülményt mi befolyásolni tudjuk. Kérem Önöket, ezt ne higgyék. Tehát azt, hogy az eurózóna sikeres lesz vagy sem, teljesen független attól, hogy mi mit csinálunk. Úgyhogy csak imádkozni meg a jókívánságokat átadni lehet, a saját dolgunkkal kell törődni, az eurózóna meg, ha tudja, saját magát tudja rendbehozni. Mi pedig a miniszterelnöki csúcson – Gottfried Péter kollégámmal egyetemben – folyamatosan bejelentjük, hogy az eurózóna mélyebb integrációja, az eurózóna válságkezeléséhez szükséges lépések tekintetében mi mindig a pozitív oldalon vagyunk, semmit nem fogunk megakadályozni, és mindent megadunk, amire szükség van. Általában leginkább arra van szükség, hogy mi semmit ne akadályozzunk meg, mert a bonyolult döntéshozatali rendszer miatt akár még ez is előfordulhatna, tehát ez a legtöbb, amit tudunk tenni az eurózóna sikeréért.

Visszatérve magunkra. Ugyanakkor van egy speciális érdekünk, amiért nap mint nap harcolnunk kell az európai politikában. És itt nem a nemzetállamokkal kell harcolni, van egy ilyen akna- és vitamezőnk is, ezt talán hagyjuk későbbre, hanem Brüsszellel kell harcolnunk, a bürokratákkal kell harcolnunk. Azért a gondolatért folyamatosan meg kell küzdenünk Brüsszellel, hogy az eurózónán kívül lévő országok számára nem lehet egységes gazdasági javaslatokat megfogalmazni, egységes gazdaságpolitikát kérni vagy diktálni. Az teljesen nyilvánvaló, hogy, mondjuk, Svédországnak, aki nem tagja az eurózónának, meg Magyarországnak más kihívásokkal kell szembenéznie. Tehát a mi kettes számú célunk az, hogy miközben az eurózóna egyre inkább integrálódik, aközben megkapjuk, vagy meg tudjuk tartani, vagy ki tudjuk bővíteni, mikor mire van szükség, azt a gazdaságpolitikai mozgásteret, ami a gazdaságpolitikai eszközök megválasztásában megilleti azokat az országokat, akik nem tartoznak az eurózónához. Az eurózónásoknak nincs ilyen lehetőségük, mert ott egy-egy gazdasági eszközrendszer, egy economic mix pillanatok alatt a másik országra is hatással van, de a mi esetünkben ez nem így van. Ezért teljesen legitim igény Magyarország részéről, miután nem tartozunk az eurózónához, minél nagyobb mozgásterünk legyen a saját gazdaságpolitika kialakítására. Ez egy folyamatos vita. Nem azért, mert a brüsszeliek el akarnának bennünket nyomni, ez egy másik előadás témája lehetne, hanem azért, mert a bürokratikus gondolkodásnak van egy logikája. Szereti az ember azt gondolni, ez nemzetállami keretek között is így van, és nemzetközi keretekben is, szereti azt gondolni, hogyha van egy ötlete, amiről azt gondolja, hogy megold egy problémát, akkor erőlteti azt az ötletétm, és azt gondolja, hogyha a többiek megértenék ezt a remek ötletet, akkor nyilvánvalóan sokkal jobban működnének a nemzetállami gazdaságok is. De mi nem akarjuk megérteni, mert mi azt gondoljuk innen, hogy az az ötlet nekünk nem jó ötlet. Mondjuk, ha megnézzük a bizottság által Magyarországnak tett ajánlásokat legutóbb, akkor azt látjuk, hogy tettek 6 vagy 7 ajánlást, abból három jó volt, de három katasztrófális lett volna, ha elfogadjuk. Ilyen értelemben tehát nekünk folyamatosan szerintem nem rosszindulatból, hanem a bürokratikus gondolkodás sajátosságából fakadó, mindent azonos keretek közé szorítani akaró, azonos módon megértő észjárással szemben egy nemzeti észjárással kell mondani, emberek, de hát az elméletet megelőzik a tények. Ez kulcskérdés. A teóriát megelőzi a valóság. Itt van a magyar gazdaság valósága, és ezekből a tényekből a következő intézkedések következnek, nem pedig az ellenkező irányból közelítünk. Vannak a teóriáink, és rá akarjuk erőltetni a valóságra, ha a valóság egyébként Magyarországon egészen más, mint Svédországban. Holott mind a ketten kívül vagyunk az eurózónán. Ezt a gondolkodásmódot hogy igenis legitim, a következő évtizedben is legitim dolog gazdaságpolitikai mozgásteret kivívni, fönntartani, megvédeni az eurózónához nem tartozó országok számára, ezt a gondolatot nekünk erőteljesen kell képviselni a brüsszeli térben, mert egyébként olyan gazdaságpolitikai intézkedéseket fognak ránk kényszeríteni, amely ellentétes a magyar emberek érdekeivel, és ellentétes a magyar nemzetgazdaság érdekével is.

Nézzük, mi adódik itt problémaként. A legnagyobb probléma itt a szelektivitás problémája. Bár Gottfried Péter tegnap, amikor készültem erre az előadásra, azt mondta, hogy semmiképpen ne használjam ezt a kifejezést, mert a szelektív diszkrimináció, mondta, hogy mit kell mondanom helyette: célzott, azt kell mondani hogy célzott. Miről beszélek? Arról beszélek, hogy válság idején a normatív gazdaságpolitikai eszközök általában nem működnek. Holott egyébként, amikor nincs válság, mindenki vágyik a normatív szabályozásokra. Tehát ami nem válogat a szereplők között, hanem mindenkire egyformán igaz. Ezt nevezik egyébként a külföldiek kiszámíthatóságnak. Ők azt gondolják, akkor kiszámítható egy gazdaságpolitika, hogyha a szabályok mindenkire egyformán érvényesek, és mindenkire ugyanolyan szabályok érvényesek. De szerintem gazdasági válság idején a normativitásnak nincsen helye. Én még nem láttam olyan gazdasági válságot, amiből normatív, tehát nem szelektív, ahogy Péter mondaná: nem célzott, hanem általános intézkedésekkel ki tudott volna bárki is kerülni. Tehát válság idején szerintem legitim a szelektív, vagy ha úgy nevezzük: célzott gazdaságpolitikai eszköztár. Ez a nagy vitánk a nyugatiakkal ebben a pillanatban. Mondjuk, a vitáinknak a legmélyén intellektuálisan így fogalmaznék, ez  húzódik meg. Mondok Önöknek a célzott magyar gazdaságpolitikai eszközei közül néhányat. Munkahelyvédelmi akcióterv. A munkahelyvédelmi akcióterv járulékcsökkentő tényezőt jelent. Bizonyára mind az újságokból, mind pedig a fölkészítő anyagokból Önök ismerik a munkahelyvédelmi akciótervet. Idén januárban indult. Járulékot csökkentünk, de nem mindenkinek a járulékát csökkentjük. Hanem csökkentjük a járulékát azoknak a fiatal munkanélkülieknek, akik belépnek dolgozni, kisebb járulékot kell fizetni a munkaadónak a szülés után visszatérő nőknek és a nyugdíj előtt állóknak és talán még a tartós munkanélküliségből a munkaerőpiacra visszatérőknek is. Nekik csökkentjük, a többiekét nem. Hogy mondjak egy védekező logikát. Egy támadót; például ha valaki kutatómérnököt alkalmaz, akkor egy bizonyos jövedelemhatárig a kutatómérnök után kevesebb járulékot fizet, mint amit a többi ember után szokott fizetni a munkaadó. Ez szelektív, illetve célzott. Mondtam egy ilyen intézkedést. Azt gondolom, egy válság idején ilyen típusú, nem normatív, szelektív, célzott intézkedésekkel lehet előrejutni. Hasonlóképpen nézzük meg az elosztáson, a másik oldalon, az adórendszerben is. Ott is szelektivitást kell érvényesíteni ilyenkor. Ha mindenkinek egyformán emelnénk az adóját, akkor valószínűleg nem tudtunk volna kikerülni se a három százalék fölötti költségvetési hiány világából, sem pedig a folyamatos államadósság-növekedésből. Mit csináltunk ezért? Célzott adóemeléseket hajtottunk végre. Azt mondtuk, hogy a bankszektorra ez vonatkozik, a telekommunikációs szektorra ez, a kereskedelmi szektorra ez, és így tovább. Szelektíven, célzottan. Ezt kifogásolják a nyugatiak, különösen az itt dolgozó nyugati cégek, mert ők azt gondolják, hogy rájuk, akik szerencsétlenségükre beleesnek abba a sávba, akik célzottá váltak, szeretnék azt a terhet, amit nekik kell befizetni, szétteríteni a gazdasági élet többi szereplője között, s akkor rájuk is kevesebb jutna. Tehát ők folyamatosan – egy gazdasági válság idején – normativitást követelnek a gazdaságpolitikától, de ez lehetetlen. Mert ha megadjuk a normativitást, a büdös életben nem fogunk kijutni a gazdasági válságból. Tehát a gazdasági válság természete, hogy csak célzott gazdaságpolitikával lehet legyőzni. Ez a dolog lényege. És nekünk Brüsszelben is és a kétoldalú európai uniós tagállami kapcsolatrendszerünkben is meg kell védenünk azt a politikát, ami arról szól, hogy a válság idején a célzott intézkedések vezetnek eredményre. Most ha végignéznénk egyébként a nagyobb világgazdasági válságok idején melyik állam milyen eszközt alkalmazott, akkor nem kéne meglepődnünk, ha csupa ilyeneket találnánk a sikeres válságkezelésben: nagy gazdasági világválság ideje. De mondok halkan egy másikat: mondjuk, a német autóprémium ezelőtt négy évvel. Nem minden fogyasztási eszközre vonatkozott, csak egy bizonyosra. És tudnék még sok ilyet mondani, csak náluk ezek inkább kivételek, és ott nem is illik beismerni, amiről én most nyíltan beszélek. Tehát most országnevet nem is mondok, nagyobb országokban, amelyek jelentős gazdasági teljesítménnyel rendelkeznek, a normativitás helyett szelektivitást meghirdető gazdaságpolitikát a gazdasági élet szereplői nagyon nehezen tudnának elfogadni. Megjegyzem, itt is így lett volna, csak a kétharmad miatt képesek voltunk egy szelektív gazdaságpolitikát érvényesíteni. Ha nem lett volna kétharmadunk, azt hiszem, a mi bicskánk is beletörhetett volna egy normativitás helyett célzottságra épülő gazdaságpolitikába. Ugyanakkor minden ilyen célzott gazdaságpolitikai eszköz folyamatos támadások alatt áll. Szeretném megismételni, ezeket mind meg kell védeni, egyenként is és elvileg is meg kell védeni, mint a gazdasági válságkezelés eddig sikeresnek bizonyult eszközrendszerét. Szerényen, még egyszer mondom: még nincsenek akkora sikereink, és nincsenek olyan hosszú idő óta gazdasági sikereink, hogy úgy beszéljünk a többiekkel, mint akiknek sikerült, s velük úgy, mint akiknek még nem. Tehát itt azért még nem tartunk. Ha 30 évvel korábban lennék, akkor csak szerénységi elvtársak. A nemzetközi térben nem jött még el az ideje annak, hogy a munkás öntudatunkat teljes valójában megmutassuk a gaz imperialistáknak, de eljön az ideje majd ennek is, de egyelőre még inkább maradjunk a szerénység mezsgyéjén. Még több eredmény és hosszabb távon is sikeres gazdaságpolitikára lesz szükségünk.

Ezek után vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy az unióval folyamatosan fönnálló vitáink másik része miből fakad. Ez nem független attól, amiről az előbb beszéltem, a normativitás és szelektivitás kérdésétől. Ugyanis az jogos kérdés, hogy van-e egy nemzetállamnak, mondjuk, Magyarországnak joga a mostani alapszerződés alapján, hogy ilyen szelektív gazdaságpolitikát alkalmazzon. Az unió szerint általában nincs. És láthatóan olyan döntéseket is próbálnak hozni, amelyek egyébként ennek a jelentőségét csökkenteni akarja. Itt nekünk van egy folyamatos vitánk, a publicisztika és a nemzeti érzelmű embereknek a köznyelve ezt szabadságharcként írja le. Ebben van igazság természetesen, ez nem egy rossz kifejezés, ez elegendő valóságelemet tartalmaz ahhoz, hogy ez mondható és vállalható álláspont legyen, habár nem egészen pontos. Ugyanis amit mi csinálunk, miközben még egyszer mondom szabadságharcként is leírható, valójában egy egyensúlyvédelem. Tehát mi nem el akarunk szabadulni valahonnan, ami egy szabadságharcban elég logikusnak tűnő föltételezés, hanem egy kialakult helyzetben egyensúlyi helyzetet akarunk fönntartani. Ma van egy egyensúlyi helyzet az Európai Unió, mint közösség, az oda tartozó jogosítványok és a nemzetállamok jogosítványai és mozgástere között. Mi nem akarjuk, hogy ez megváltozzon. Nem az történik, hogy mi akarunk ettől kiszakadni, hanem az történik, hogy folyamatosan – egyébként szerintem az alapszerződést sértő módon – újabb és újabb javaslatok kerülnek felszínre, amelyek egy lopakodó federatív politikát testesítenek meg. És anélkül, hogy ezt igazán megvitatnánk, az alapszerződés összefüggésébe helyezve tényleg átgondolnánk, újabb és újabb indítványok születnek arra nézve, hogy ezt az egyensúlyt, ami a közösség és a nemzetállamok között fönnáll, megbontsa. Mondjuk, a legevidensebb példa az, ami most az igazságügyben történik. Most persze mi ezt gazdasági szempontból nézzük, mert úgy érezzük, Magyarországgal szemben irányul, de többről van szó. Egyáltalán: a korábban definitíve az alapszerződés szerint a nemzetállami hatáskörhöz tartozó kérdéskört elkezdenek a közösség szempontjából a közösségi színtéren vizsgálni, értékelni, majd ajánlásokat megfogalmazni. Milyen alapon? És számos ilyen területet tudnék még említeni, biztosan a következő két-három napban ilyen területeket meg is fognak említeni az előadók, ahol folyamatosan azt érzékeljük, hogy csatlakoztunk egy közösséghez, hogy fönállt egy egyensúly, azt az egyensúlyt kimondva-kimondatlanul, inkább kimondatlanul, lopakodó módon el akarják billenteni. Ilyen értelemben tehát Magyarország nem egy új szabadságért harcol, hanem az egyensúlyt védi, azt a szabadságot, ami abban az egyensúlyi helyzetben őt megillette, és nem akarjuk ezt föladni, készen állunk egy vitára. Azt sem akarjuk mondani, hogy nem érdemes újra és újra értékelni, hogy az az egyensúly, amit létrehoztunk 2004-ben, még indokolt-e. Azt meg lehet fontolni, arról lehet beszélni. Ez egy dinamikus egyensúly, mert a világ változik nyilvánvalóan ennek az egyensúlynak is igazodnia kell. Erről lehet értelmesen beszélni, de beszélni kell róla. Lopakodó módon nem lehet nemzetállami hatásköröket átterelgetni egy közösségi jog területére; ez nem megy. Ezért mi az egyértelmű szabályok, a nyílt tárgyalások és a mindenkire vonatkozó szabályrendszer mellett törünk lándzsát. A tisztázatlan, elkent kontúrú közösségi-nemzetállami viszonyrendszer csak nagyoknak jó, mert a nagyok tudnak védekezni egy lopakodó központosítással szemben, a kicsik vagy a kisebbek nem tudnak. Ezért nekünk a világos beszéd, a jogi nyelv és a jogi kereteknek a szigorúsága, a kontúrossága az érdekünk. Erre kell törekednünk. Ezért mondom, hogy amit folyatatunk, valójában egy egyensúlyvédelem. A saját szabadságunk védelme is egyúttal, de lényegében egy egyensúlyvédelem. Csak azért mondom el, mert vannak olyan értelmezések, hogy miközben mi szabadságharcról beszélünk meg nemzeti hatáskörökről, mi  meg akarnánk bontani valami korábban fönnállt helyzetet, és mi onnan el akarnánk távolodni. Nem ez a helyzet, hanem egy korábban kialakult statusquót védelmezünk, és ragaszkodunk a nyílt vitához.

Nos, van-e tény, ami indokolja vagy alátámasztja amit most mondtam? Kigyűjtöttem, kiválasztottam két tényt, amiről azt gondolom, hogy ezt azt egyensúlyvédelmi politikát megfelelően támasztja alá. A közösségi döntések átültetése a nemzeti jogrendszerbe, ami a nem helyesen átültetett közösségi szabályok arányát illeti, Magyarországon 0,6 százalék. A nem megfelelően átültetett szabályok aránya 0,6 %! Ez európai középmezőny, tehát nem arról van szó, hogy mindenki más folyamatosan átültetné szabályosan a közösségi szabályokat a nemzeti jogrendszerébe, csak a magyarok nem teszik, ez nem így van. Ezzel a számmal, mi csak 0,6 százalékkal ültetjük át rosszul vagy másképpen, és nyitunk emiatt vitát, s ezzel európai középmezőnyben vagyunk. A másik ilyen tény, ami azt mutatja, hogy mi egy egyensúlyvédelmi pozícióban vagyunk, az európai bíróság ítéleteinek végrehajtási kérdése. Ott azt lehet tapasztalni, hogy míg az európai bíróság ítéleteit Magyarországon átlagosan 6,8 hónap alatt hajtjuk végre, az unióban ez 17,6 tizednyi hónapot jelent. Tehát ha jól megnézem, majdnem háromszor annyi időt vesz igénybe az unióban átlagban egy európai bírósági döntés átültetése a saját jogrendjükbe, mint Magyarország esetében. Ez jól mutatja, hogy mi a szabályokban vagyunk érdekeltek. Az egységes, mindenkire vonatkozó átlátható, világos európai szabályokban vagyunk érdekeltek. És egy harmadik adatot is ideírtam még magamnak, hogy évente az Európai Bizottság, amikor ezeket az országspecifikus ajánlásokat megfogalmazza, akkor 150 ajánlást szokott megfogalmazni mindösszesen, és az unió a saját statisztikája szerint 15 százalékban kapnak érdemi reakciót. Nem végrehaják, arról szó sincsen! Tehát 150 ajánlásból 15 százaléknyi része kapnak érdemi választ. Tehát miközben itt, Magyarországon valahogy mi azt a pszichózist alakítottuk ki, hogyha nem lépünk egyszerre, nem kapunk rétest estére, és ezért minden egyes kicsivel is, de a szokásostól eltérő lépésünk már retorziót von maga után, aközben a valóság az, hogy a 27 tagországnak megfogalmazott 150 ajánlásból csak 15-re reagálnak érdemben, mondanak egyáltalán véleményt, a többire nem is mondanak semmit. Mintha mi sem történt volna. Magyarország egyébként ezt nem teszi, Magyarország minden egyes országspecifikus ajánlásra érdemi, szakmailag alátámasztott választ ad, tehát mi 100 százalékban reagálunk. Tehát az uniós 15 százalékos arányból le kell venni a magyar 100 százalékot. A slendriánság így bontakozik ki teljes egészében előttünk. No, tehát a dolog lényege: a lopakodó szerződésmódosítás nem fogadható el, a lopakodó szerződésmódosítás a nagyok ereje miatt biztosan kettős mércéhez vezet, és alapvetően egy bürokrata birodalmat épít föl Brüsszelben. Ezért ezt a folyamatot nekünk nyíltan, bátran és világosan elleneznünk kell.

Még mielőtt elhatalmasodna Önökön az az érzés, hogy megint egyedül vagyunk, ami, ugye, egy speciálisan kéjes magyar érzés, mert egyfelől az ember valahogyan negatív érzésnek gondolja, de mégis van valami borzongás benne, hogy mi vagyunk egyedül, mielőtt ezt hinnénk, és ez itt elhatalmasodna a teremben, szeretném jelezni, hogy ez nincs így. Nem vagyunk egyedül. Mindenkinek ajánlom, ha van egy kis ideje, akkor olvassa el a hollandok ide vonatkozó dokumentumát, aminek az a címe, hogy Subsidiarity Review. Amit a hollandok most fogalmaztak meg, és hivatalos dokumentumként benyújtottak az unióhoz. Ahol azt mondták, hogy na, az ever closer Union nevű történetnek vége van, és itten most más következik. Hogy Gottfried Péter munkatársamat idézzem, pedig ők igazhitűek, tehát az igazhitű hollandok is lám-lám rájöttek arra, hogy ez így nem fog menni. Tehát ez a lopakodó szerződésmódosítás nem megy, ezt meg kell fékezni, és a szubszidiaritás kérdését újra, értelmesen és komolyan az asztalra kell tenni. Tehát még csak nem is arról van szó, hogy egyedül lennénk, hanem arról van szó, hogy olyanok, akik nem velünk együtt csatlakoztak 2004-ben, tehát nem az újonnan érkező, neofiták esetéhez tartoznak, hanem a régi, igazhitűekhez, az alapítókról beszélünk, a hollandokról, ugye. Ez világosan mutatja, hogy valami baj van a rendszerben. Ezért tehát ha mi vitába keveredünk, és konfliktusban vagyunk, és egy vitaszituációban találjuk magunkat, egyáltalán nem abnormális dolog, hanem az Európai Unió mostani helyzetében és a világgazdasági válság európai következményeinek mai állapota mellett teljesen érthető, indokolt ez a hétköznapi helyzet. Tehát az a magyar gondolkodás, amit szintén nagyon szeretünk, de semmi köze a realitásokhoz, hogy a világ akkor van rendben, hogyha semmilyen konfliktusmezőben nem vagyunk benne, ez a magyar gondolkodásmód használhatatlan. Ha benne vagyunk a konfliktusban, akkor vagyunk ott, ahol lennünk kell. A világnak ugyanis ma az a természete, hogy csupa konfliktusból áll. Nem kell a hollandok elé szaladni, abban sokaknak igazuk van, általában az ágyútöltelék szerep nem nélkülöz ugyan a hősies gesztusokat, de nem kifizetődő. Összességében tehát nem kell a hollandok elé vetni magunkat, de szépen, nyugodtan, ott, valahogy tartva – aki volt katona, az ismeri, tartva – az oldaltávolságot, szépen velük kell meg a többiekkel, mert csak egyet emeltem ki, és még vannak néhányan, akik ezt a problémát érzékelik, velük együtt kell haladnunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül, lezárva az elmúlt egy év értékelését szeretnék köszönetet is mondani, végül is a magyar diplomáciai kar nehéz időben kiállt és helytállt. Kiállt Magyarország mellett, és Önök helytálltak. Dacára annak, hogy tudom, hogy a magyar diplomácia nem erre a konfliktusmezőre van tréningezve. Én pontosan tudom, hogy az elmúlt, nem is tudom megmondani, pontosan hány évre visszamenőleg, talán az idősebbek jobban tudják, mint én, de azért van egy olyan kultúrája a magyar diplomáciának, hogyha nincs konfliktus, akkor vannak jól a dolgok, ha nincs konfliktus, akkor végezzük jól a munkánkat, ha nincs konfliktus, akkor rendben vagyunk. Ez tévedés! Most egy olyan világban találtuk benne magunkat az elmúlt három évben, Magyarország határozottan kiáll a nemzeti érdekeiért, és ez konfliktussal jár. És azt gondolom, hogy egy másfajta rutinra tréningezett külügyi kar ebben az új világban, amikor a konfliktus a normális állapot és nem a konfliktusnélküliség, jól állt helyt. Tehát jól teljesített. Amikor kellett, nagyon kevés kivételt tudnék csak említeni, amikor kellett, kellő időben kiálltak a nagyköveteink, amikor kellett, vitát vállaltak és helytálltak, tehát ebben a szerintem mindannyiunk számára, de Önök számára biztosan új kulturális kihívást jelentő közegben a magyar diplomáciai kar az elmúlt három évben és az utóbbi egy évben is jól teljesített.

Amit várok Önöktől, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az, hogy a munkájuk révén továbbra is tágítsák Magyarország gazdasági lehetőségeit. Tágítsák Magyarország gazdasági lehetőségeit az unión belül, unión kívül: nyugati szél, keleti nyitás, minden területen. A legfontosabb feladat, hogy tágítsák Magyarország gazdasági lehetőségeit, és ott, ahol pedig szükséges, védjék Magyarország szuverenitását. Ez a két kérésem, illetve elvárásom van az Önök irányában. Ez nem lehetetlen, ugyanis Magyarország ma már elért annyi eredményt, hogy a nemzetközi színtéren erős, büszke és magabiztos országként jelenjen meg. Azonban erős, büszke és magabiztos országot megjeleníteni csak erős, büszke és magabiztos emberek tudnak. Akin ez nem érződik, akin ez nem látszik, az hiába használja azokat a szavakat, amiket én használok, az nem fog egy erős, büszke és magabiztos ország képviselőjének benyomását kelteni. Én arra szeretném kérni Önöket, hogy csak bátran, hogy csak harcosan, vállalva a konfliktusokat, ott, ahol szükséges, kiállva Magyarország érdekeiért! Minden ilyen típusú kiállásért és a bátorság megnyilvánulásaiért a jövőben is bónuszpontok járnak.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!

(orbanviktor.hu)