Orbán Viktor előadása a Bajor Gazdasági Szövetség székházában, Münchenben.

Először is azért, mert meghívott, másodsorban pedig azért, mert az érdemeimről is beszélt, s valóban itt, Bajorországban talán nem sértem meg a kötelező szerénység törvényét, ha felidézem, hogy még poétikusan fiatal koromban a Strauss-díjat is megkaphattam, amire egyébként mind a mai napig büszke vagyok. Ráadásul azzal, hogy Önök azt a díjat egykor nekem megszavazták, az egyik magyar történelmi egyházzal is nagyon jót tettek, mert azzal a díjból, ami pénzzel is járt, öntettük újjá azt a harangot, amit a kommunisták bezúztak az egyik magyar templom tornyából. Köszönjük szépen!

Arra a kérdésre, hogy mit is gondol az ember a demokráciáról, amely ugyan nem a fő kérdése a mai előadásnak, mert én a gazdaságról fogok beszélni, az ember a legjobban a tények nyelvén tud válaszolni. 1990 óta vagyok parlamenti képviselő, tehát a legutóbbi választásokig eltöltöttem húsz évet a magyar parlamentben. Abból tizenhatot ellenzékben töltöttem, négyet kormányon. Ha van valaki, aki tudja, hogy mi a demokrácia, mik az ellenzéki jogok, milyen dolog ellenzékben lenni, választást veszíteni, és aztán onnan visszatérni, hát biztosíthatom Önöket, hogy én tudom. Ráadásul demokráciaügyben nekünk, magyaroknak, mondhatom, hogy közép-európaiaknak van még egy speciális minőségi iskolázottságunk is. Ha az ember tudni akarja, hogy milyen a fehér, akkor úgy is megtudhatja, hogy ránéz egy fehér lapra, de ha igazán értékelni akarja, és fel akarja fogni, hogy mi a fehér, úgy tudja a legjobban megtenni, ha egy fekete mellé teszi. Aki a demokráciát igazán meg tudja becsülni, az, aki már élt diktatúrában. Mi éltünk diktatúrában. Úgyhogy én persze szívesen veszem az összes tanácsot, amit a világéletükben demokráciában élt nyugatiak adnak nekünk arról, hogy miből is áll a demokrácia, örömmel megköszönöm a tanácsukat, de tudják, úgy vagyok vele, hogy a megélt tapasztalat mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy nyugodtan mondhatom minden német barátunknak, ha van olyan helye a földnek, akitől és amitől nem kell félteni a demokráciát, úgy hívják, hogy Közép-Európa és a korábban megszállt, leigázott, elfoglalt és elnyomott lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok. Na ha valaki, hát mi tudjuk, milyen az. Biztosak lehetnek benne, hogy éppen azért, mert tudjuk, ragaszkodni is fogunk hozzá.

Ami a mostani előadást illeti, büszke vagyok arra is, amit az elnök úr mondott, hogy első külföldi miniszterelnökként állok itt. Bár hogyha a bajor–magyar gazdasági kapcsolatok így fejlődnek tovább, ahogy most, akkor nem tudom, meddig lesz Magyarország független, úgy összenő lassacskán a két gazdaság, hogy szét sem lehet választani. Mi otthon már úgy beszélünk erről, hogy Magyarország lényegében a délnémet ipari zónához tartozik. Ha megnézik a számokat, ahogyan az elnök úr is tette, akkor azt látják, hogy Önök, bajorok több tőkét helyeztek el Magyarországon, mint Kínában, a bajorok több tőkét ruháztak be Magyarországon, mint Indiában. Pedig Magyarország egy tízmilliós ország. Többet, mint Brazíliában! Ez jól mutatja, hogy a két gazdaság a délnémet ipar és a magyar gazdaság hogyan közeledik egymáshoz, és hogyan nő össze. És ha most fölidézem Önöknek azt, hogy amikor ma délelőtt a Siemens vezérkarával meg az Audi vezérkarával tárgyaltam, akkor már nem arról beszélgettünk, hogyan lesznek majd újabb beruházások, mert azt mindannyian természetesnek vettük, hogy majd maguktól lesznek, az a bolt már megindult. Arról beszéltünk, hogyan fog a Siemens és az Audi egyetemi tanszéket működtetni, hogyan fog iskolát működtetni, hogyan vesz részt a szakképzésben, hogyan fogjuk közösen működtetni a magyar szakmunkásokat képző intézményeket. Ez jól mutatja, hogy a kapcsolat Bajorország és Magyarország között egészen speciális. Ez indokolja talán, hogy kellő szerénység mellett is első külföldi miniszterelnökként itt állhassak. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az idén van húsz éve annak, hogy Helmut Kohl akkori kancellár, illetve Antall József miniszterelnök aláírták a német–magyar barátsági és együttműködési megállapodást, a kommunizmus összeomlása utáni első fontos dokumentumot a két ország között, ez a húszéves évforduló szép kerek szám ahhoz, hogy a mai este létrejöhessen. Elnök úr, még egyszer köszönöm a meghívást!

Ezek után röviden mondanék valamit arról is, ami az előadás címe. Az előadás címe úgy hangzik, hogy „Európai gazdasági fordulat és Magyarország megújulása.” Ezért rituálé- és kötelességszerűen mondanék néhány szót arról, hogyan látom az európai gazdaság helyzetét. Ha Önök maguk elé képzelnek egy világtérképet, és ott az országokat a szerint jelölik be, hogy mekkora a világpiaci részesedésük, ha a szerint jelölik be, hogy a világkereskedelemből hogyan részesednek, ha a legszilárdabb, legbiztosabb gazdasági mutatókat írják föl a kontinensekre, akkor azt fogják látni, hogy Európa befolyása csökken, másoké nő, a miénk pedig csökken. Ezért Európának ma szembe kell nézni azzal a kihívással, hogy a világ felemelkedő térségeihez képest nem versenyképes, és az egész európai gazdaság, amelynek persze különbözőek egyes eleme – más észak és más dél, más kelet és más nyugat, de az egész úgy, ahogy van egyben – sajnos csökkenő versenyképességet mutat. Ennek több oka is van.

Az első az eladósodás. A jövőben – úgy értem, hogy a következő tíz-húsz esztendőben – a versenyképesség egyik legfontosabb mércéje az lesz, hogy melyik ország milyen mértékig van eladósodva, és jövedelmének mekkora százalékát kell adósságszolgálatra fordítani. És itt Európa nagyon rosszul áll. Még az egyébként acélos Németország sem büszkélkedhet kiugróan jó számokkal. A második oka Európa versenyképességi térvesztésének a költségvetési hiányok kérdése. Hiába jött létre az euróról szóló maastrichti szerződés, miután a nagy államok kihúzták magukat a kötelező 3 %-os évi költségvetési hiány szabálya alól, a kisebbek is úgy gondolták, hogy amit lehet Jupiternek, azt szabad a kisökörnek is, ahogy mi mondjuk, és ezért szép lassan, de mindenki fölrúgta a 3 %-os kötelező költségvetési hiányra vonatkozó szabályokat. Nem azért jöttem ide, hogy élveboncolást végezzek magamon vagy a hazámon, de az igazság az, hogy Magyarország, mióta belépett az unióba 2004-ben, egészen 2011-ig egyetlen alkalommal sem tudta betartani a 3 %-os hiányra vonatkozó szabályokat. Úgyhogy bármennyire is fájdalmas, hogy most itt megbüntetnek bennünket, és nem is tartom jó politikának ezt a büntetést, de hozzá kell tennem, hogy ténybeli alapjai vannak, mert 2004-től 2011-ig Magyarország nem tartotta be a rá vonatkozó szabályokat. Azt a kérdést most nem teszem föl, hogyha mások sem tartották be, akkor rájuk miért nem vonatkozik, miért nem sújt le ugyanilyen szigorral az unió vasökle? – de ez már egy másik előadás témája lehetne. A harmadik versenyképtelenségi vagy térvesztési oka az európai gazdaságnak az alacsony aktivitási ráta. Ha azt nézzük, hogy egy munkaképes közösséget tekintve az emberek hány százaléka dolgozik Európában, Amerikában és Ázsiában, akkor azt látjuk, hogy Európában az emberek 65 %-a, az Egyesült Államokban 75 %-a, Kínában meg a 85 %-a.

Ha tehát mi jobban el vagyunk adósodva, mint a többiek, ha a költségvetési hiányunk rosszabb, mint a többieké, és ráadásul kevesebben és kevesebbet dolgozunk, akkor hogyan is tarthatnánk fenn a versenyképességet? Ezek a legsúlyosabb kihívásai az európai gazdaságnak, és ezekre a kérdésekre választ kell adni. A magunk részéről mi, magyarok megpróbáltunk egy választ adni erre a kihívásra, amiről most beszéltem. 2010-ben először a magyar emberek adtak egy választ. 2010 után a kormány megalakításával pedig a magyar polgári világ, kereszténydemokrata, konzervatív, polgári világ egy kormányprogrammal adott választ. A 2010-es választáson a magyar emberek erre a problémára, egész Európa problémájára, azon belül a magyarok gondjaira és bajaira azt a választ adták, hogy létrehoztak egy alkotmányos forradalmat, ugyanis kétharmados mandátumarányhoz juttatták az akkor ellenzékben lévő polgári, kereszténydemokrata és konzervatív erőket. Ez volt a magyar emberek válasza. Ha ezt lefordítom az én nyelvemre, akkor azt kell mondanom, hogy a magyarok az európai és benne a magyar válságra a lehető legszélesebb, történelmileg is példátlan erejű összefogással válaszoltak, és teremtettek egy egységet. A magyarok, a magyar választók bejelentették, hogy nem fogadják el többé azt az önmentegető érvelést, amit húsz éven keresztül hallottak; miután nincs meg a kétharmadunk, hogy alapvető változásokat hozzunk létre, márpedig a magyar alkotmányos rendszer megköveteli a nagy reformokhoz a kétharmadot, hát nem tudjuk megcsinálni – mondták a politikusok húsz éven keresztül. Azt mondták az emberek, igen, na, akkor itt a kétharmad, most van, és tessék megcsinálni. Ez volt a magyar emberek válasza.

Hogyan válaszoltunk mi, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy éppen ránk szavaztak az emberek? Tudván egyébként, hogy sajnos az elnyert szavazatok aránya nem áll összefüggésben az érdemeinkkel. Jó volna ugyan azt hinni, hogy a kiváló minőségünk miatt szavaztak ránk. Jó volna azt hinni, hogy kizárólag a programunk minősége győzte meg őket, esetleg a fiatalságunk, ahogyan Elnök úr említette, vagy a még fiatalságunkból itt maradt romok, de sajnos be kell látnom, hogy ezek a szempontok önmagukban nem adták volna ki a kétharmados, hatalmas választási fölényt. Az ellenfeleink megelőző kormányzati éveinek gyenge teljesítménye is kellett hozzá. A kérdés tehát az volt, hogy az a politikai csoportosulás, ami egyébként mindig is antikommunista volt, mindig is a magyar függetlenség oldalán állt, mindig is nyugatias volt, mindig is a NATO-tagságban meg az európai uniós tagságban gondolkodott, mindig is tisztelte a keresztény értékeket és az ahhoz kötődő hagyományokat, az európai hagyományos értékek előtt mindig megemelte a kalapját, ma ez a politikai közösség mire megy? Mire használja föl azt a kétharmadot, amit az emberektől kapott? Röviden erről fogok Önöknek beszélni.

Nem volt egyszerű választ adnunk erre a kérdésre, hiszen 2010 nyarán Magyarország rosszabb helyzetben volt, mint Görögország. Erről ma már hajlandóak vagyunk elfeledkezni, de 2010-ben a bajban lévő országok rangsorát nem Görögország vezette, hanem Magyarország. A költségvetési hiányunk a 7 %-os szint fölött volt, az államadósságunk a 2002-es 52 %-os szintről a 80 % fölötti tartományban csúszott, az aktivitási ráta Magyarországon nem 65 % volt, mint Európában, hanem 55 %. Ötvenöt százalék! Málta után a második legrosszabb egész Európában, és ráadásul addigra már igénybe vettük az IMF-hitelt, tehát már nem volt egy pótmotor sem, amit esetleg beindíthattunk volna a gazdaság megsegítése érdekében. Itt álltunk 2010 nyarán. Akkor mi azt a választ adtuk erre a helyzetre, hogy két nagy reformcsomagot kell végrehajtanunk: egy nagy politikai reformot és egy nagy gazdasági reformot. Az idő rövidsége miatt nem fejtem ki ezeknek a reformoknak tartalmát, csak néhányat közülük, amelyet a leginkább szimbolikusnak vagy erőteljesnek érzek. Ez a két nagy reform, a politikai és a gazdasági reform 365 törvényben ölt testet. Másfél év alatt, 18 hónap alatt a magyar parlament – éjszakánként is ülésezve egyébként – megalkotott 365 törvényt. Ezek között volt egy alkotmány és harminc olyan törvény, amely – ahogy Önök fogalmaznak – a kardinális törvények családjába tartozik. A politikai reformok között alkottunk egy új alkotmányt. Megerősítettünk bizonyos értékeket, amelyek korábban nem álltak alkotmányos védelem alatt. Megerősítettük a szabadság értékét, a felelősségét, a hagyományos értékeket, mint például a család, a nemzet vagy a kereszténység. A politikai vezetők felelősségének súlyát is megnöveltük. Először is megfeleztük a politikusok számát. A Magyar Parlament létszámát 50 %-kal csökkentettük; a következő választáson már feleennyien leszünk, mint most. 2010 őszén az októberi önkormányzati választáson megfeleztük a városi tanácsok létszámát, a felére csökkentettük, mintegy 40-42 %-kal csökkentettük. Tehát a politikai osztály magán kezdte a reformot, hogy bizalmi tőkét tudjon gyűjteni, hogy az embereket érintő kedvezőtlen intézkedésekhez már legyen politikai és erkölcsi tőkéje. Bevezettünk egy fizetési sapkát. Közhivatalt betöltő emberek egy bizonyos szint fölött nem kereshetnek. Ez mindenkire igaz. Ezt szokták visszamenőleges törvényalkotásnak nevezni mondván, hogy már korábban megkötött munkaszerződéseket is felülbíráltunk, mert kimondtuk, hogy hiába keres nyolcszor annyit, mondjuk, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, mint az amerikai jegybank elnöke, mostantól kezdve már nem kereshet többet egy bizonyos szint felett. Ezt egyesek visszamenőleges törvényalkotásnak nevezik, én nem tekintem annak. Új normák bevezetése történt meg a magyar közigazgatásban és a közhivatalok területén. Hasonlóképpen csökkentettük a pártok költségvetési támogatását, hogy itt is gyűjtsünk egy kis politikai tőkét, majd utána létrehoztuk az igazságszolgáltatás reformját, a közbiztonság reformját, a közigazgatás reformját, és bevezettünk egy új tehermegosztást is. Vagyis bevezettünk bizonyos adókat a gazdasági válság leküzdésére. Ezt én most nem a gazdasági reformok területéhez sorolom, hanem a politikai reformokhoz, mert itt nem egyszerűen gazdasági intézkedésről, hanem a tehermegosztás, a köztehermegosztás új rendszeréről van szó. És azt mondtuk, hogy az lehetetlen dolog, hogy bizonyos szektorok különböző okokból ne vállaljanak a jövedelmükkel arányos közterhet a magyar közteherviselésben. Bevezettük a bankadót, és bevezettünk néhány szektorális adót. Az igazi kérdés nem is az, hogy kikre vezettük be, hanem hogy kikre nem. És itt valóban van egy olyan vita, amit én legitim vitának tartok, izgalmasnak tartok, és valóban fölvet kételyt. Hogy helyes volt-e bizonyos szektorokra nem kivetni a válságadót? Én a mellett voltam, hogy a sok munkahelyet fönntartó, alapvetően – ahogy az Önök nyelvén is mondják: manufakturális, tehát – az ipari termeléshez kötődő tevékenységeket ne sújtsuk válságadóval. Akkor sem, ha magyar, akkor sem, ha külföldi. Ezért van az, hogy például a német autóipar semmilyen veszteséget nem szenvedett el, s bár óriási beruházásai vannak Magyarországon, teljesen kimaradt a válságadózásból. Tehát bevezettünk egy új közteherviselési rendszert is.

Ezek után hadd mondjak néhány szót arról, hogy miért ilyen gyorsan vezettük be ezeket a reformokat. Ugyanis rendszeres kritika, hogy lassabban kellett volna talán bevezetni őket. Nem tudom, Önök között valaki vezetett-e be már ilyen reformokat? Mert akik azt mondják, hogy lassan kell az ilyesmit csinálni, azok még biztos nem vezettek be ilyet. Ugyanis a politikai természete a reformoknak pont az ellenkezője ennek: minél inkább elhúzódik, annál inkább megtorpan, minél inkább elhúzódik, annál inkább kifejlődik vele szemben egy ellenállás, minél inkább elhúzódik, annál több politikai kompromisszum épül bele. Azt is mondhatnám tehát, hogy bizonyos esetekben a reform természete a Blitzkriegre emlékeztet: megvitatjuk, eldöntjük, és visszacsinálhatatlanul bevezetjük. Ellenkező esetben – ez a magyar gazdaságtörténet tapasztalata – a reformok, bár nagyon ambíciózusan indulnak, a végén a sok kompromisszum miatt elveszítik hatékonyságuk, foguk tekintélyes részét. Ezért mi a gyors bevezetés mellett voltunk. De van itt még valami, ami indokolja a gyorsaságot. Nyilván Önök nem ismerik olyan mélyen a magyarokat, mint mi saját magunkat. Ugye, a magyarok nagyon furcsa karakterű emberek; nagyon szórakoztatóak egyébként, nagy szívük van, és megindítóak, tehát magyarnak lenni jó dolog, Az, akit a magyarok úgy tartanak számon, mint a legnagyobb magyar – 150 évvel ezelőtt élt emberről van szó –, egyszer azt találta mondani, hogy magyarnak lenni a világ legizgalmasabb dolga, kár, hogy nem kifizetődő. És ebben sok igazság van. A karakterünk érdekessége abból jön, hogy a magyarok az angolszászok után – az összes szociológiai mérés is ezt mutatja, tehát nemcsak a tapasztalatok, hanem a tudományosnak mondható módszerek is – a legindividualistább nép. Tehát ha meg akarják mondani neki, hogy mit gondoljon, hogyan éljen, mit mondhat, föllázad ellene. Egy darabig jól tűri, látják, 1956-ig is jól tűrtük – a kommunizmus nem 56-ban kezdődött, mint tudják, hanem már a negyvenes évek közepén-végén –, 56-ig jól tűrtük, aztán azt mondtuk, hogy na, most aztán akkor elég volt! Tehát van egy mély igazságérzet és letörhetetlen szabadság, individualista szabadságvágy a magyarokban, nem tűrik egy bizonyos idő után, ha megmondják nekik, hogy mit gondoljanak. A magyarok fő elve úgy hangzik, hogy élni és élni hagyni. Ha Önök megnézik a magyar történelmet, lényegében mi sohasem akartuk elvenni a másét: nem kellett, a sajátunkat akartuk megtartani. A másét nem akartuk elvenni, és soha nem akartuk megmondani egyetlen országnak és népnek sem, hogyan éljen, meg mit gondoljon. Ezért is viseljük rosszul, amikor nekünk meg akarják mondani, hogy milyen legyen az alkotmányunk, mit gondolhatunk, mit mondhatunk, egyáltalán hogyan kell viselkednünk. Tehát a magyarok rendkívüli mértékben individualisták. Ebből fakadóan nagyon rövid időre lehet létrehozni olyan közmegegyezést, ami olyan hatalmas átalakításokhoz kell, mint egészségügy, oktatás és így tovább. A nagy összefogások csak bizonyos időpontig érvényesek, egy idő után az individualizmus szétfeszíti őket. És ha ezeket a nagy történelmi pillanatokat nem ragadjuk meg, amikor közösen a nagy változásokat megcsináljuk, utána a szétfutó individualizmus miatt már nem lehet többet megcsinálni. Tehát ezért azt kell mondanom, hogy nem volt más választásunk, minthogy a reformokat gyorsan vezessük be. Ez felelt meg a helyzetnek, és ez felelt meg a magyarok lelki alkatának is, ahogyan én azt fölfogom.

No, nézzük ezek után a gazdasági változásokat! A gazdasági változások iránytűje úgy hangzik, hogy a munka felé irányítani az embereket. Magyarországon nagyon komoly dolgok történnek, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Olyan komoly dolgok történnek, amelyek jó néhány európai országban aligha hiszem, hogy megtörténhetnének. Mondok néhány dolgot. Hogy értsék, kiindulópontként képzeljék el Magyarországot maguk elé; egy tízmilliós ország, ahol a havi átlagjövedelem bruttó 750 euró, és a bruttó havi átlagnyugdíj 250 euró. Ebből élnek az emberek. Ez a nép elfogadta, eltűrte, megengedte, hogy a munkanélküli segély időtartamát három hónapra szűkítsük, ez a nép most nem lázadt föl, amikor azt mondtuk, hogy mindenkinek kínálunk közmunkát, de aki nem vállal közmunkát, az nem kaphat segélyt sem. Ez a nép ilyen anyagi helyzetben vállalta azt, hogy az, aki nem küldi iskolába a gyerekét, nem kaphat szociális segélyt. Ez a nép magára vállalt olyan fegyelmi szabályokat, olyan súlyos pénzügyi szabályokat, amelyeket nagyon kevés európai nép, ha egyáltalán hajlandó valamelyik, magára vállalni a jóléti társadalmak időszakában. Úgyhogy, ha meg akarják érteni a változások irányát a gazdaságban, akkor azt tudom mondani Önöknek, hogy mi a welfare society irányából, ahogyan le szokták írni a modern, nyugati gazdaságokat, mi a workfare society irányába, a munka alapú társadalom felé próbálunk haladni. Részben mert rákényszerülünk erre, részben mert szerintünk erre van a jövő. És azt is mondhatom, hogyha Európa nem tanul meg újra dolgozni, akkor aligha hiszem, hogy azt a versenyképességi hátrányt, amiről beszéltem, képesek leszünk legyőzni.

Nos, bevezettük az új közmunka-rendszert. Megszüntettünk minden korai nyugdíjba vonulási lehetőséget; akik túl korán mentek el nyugdíjba – mert nálunk az is előfordult, képzeljék el, hogy 45 év előtt el lehetett menni nyugdíjba –, azoknak most vissza kellett jönni dolgozni, vagy ha nem jöttek vissza, akkor adót kell fizetniük a nyugdíj után, ami egyébként generálisan Magyarországon tilos. Egy ilyen országban bevezettük flat taxet, az arányos adórendszert, az egykulcsos adórendszert, hogy arról győzzük meg az embereket, hogy érdemes többet dolgozni, mert ha többet dolgozol, akkor több marad nálad. Bevezettük a 10 %-os társasági nyereségadót, hogy meggyőzzük a vállalkozókat, hogy érdemes nyereséget termelni, mert csak 10 %-ot kell befizetni, a többi náluk maradhat. A gyermekkedvezményt összekötöttük a munkával: azok tudnak kapni gyermeknevelési támogatást, vagy bizonyos fajtáját csak azok kapják meg, akik egyébként munkát kapnak, az adórendszeren keresztül támogatjuk a gyermeknevelést. Bevezettünk egy teljesen új szakképzési rendszert – egyébként a cégekkel közösen, német mintára. Most szenvedünk vele, sokat mentünk előre, van még néhány akadály, amit le kell győznünk, de jó irányban vagyunk. Bevezettünk egy új felnőttoktatási rendszert. Nem képezünk többé közpénzből sem jogászt, sem közgazdászt, adunk viszont olcsó diákhitelt azoknak, akik jogot és közgazdaságtant akarnak hallgatni, és az összes állami erőt, ami volt, állami ösztöndíj formában áttereltük az informatika, a mérnöki és természettudományok irányába. 50 %-kal növeltük meg most szeptembertől a mérnöki tanulmányokat folytató diákok arányát a magyar felsőoktatásban. Létrehoztunk egy új munka törvénykönyvet. Szintén hálás köszönetünk néhány nagy német cégnek, akik ennek a kimunkálásában részt vettek. Bevezettük az új közmunkaprogramot, egy új nyugdíjrendszert és egy új egészségügyi rendszert, ami a széttagolt, önkormányzatok által működtetett kórházi rendszer helyett egy nagy, központilag szervezett egészségügyi rendszerbe fogja össze az ország egészségügyi ellátását.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek voltak a politikai és a gazdasági reformjaink. Ezek után engedjék meg, hogy mondjak néhány szót a német, pontosabban a német–magyar vagy a bajor–magyar kapcsolatokról. Az, hogy Önök ilyen nagy összegben ruháztak be Magyarországra, annak megvannak a maga történelmi okai, hiszen ez egy történelmileg megalapozott kapcsolatrendszer. Megvannak a földrajzi okai, végül is egy térséghez tartozunk. A történelmi okok között ott van az a tapasztalat, hogy mi sokszor szövetkeztünk közös célok érdekében, németek és magyarok. Ezek közül néhányat már nem szégyellünk, néhányra pedig büszkék vagyunk, de hát nemzetekkel így szokott ez lenni: néha a jó dolgokra, néha a rossz dolgokra szövetkeznek. Most mi a németekkel jó dolgokra szövetkezünk, mert egy békés, prosperáló és gazdagodó Európát akarunk közösen fölépíteni, megfelelő német és közép-európai súllyal. Ez egy büszkén vállalható, szép, közös cél. De van itt még valami, amiért a németek szerintem szeretnek Magyarországra jönni, a bajorok különösen, és a magyarok is örömmel fogadják őket. Ugyanis a németek teljesítményének megítélése a magyar emberek fejében egészen különleges. A magyarok a németektől nem irigyelnek semmit. Pedig a leggazdagabb európai országról beszélünk, pedig a legsikeresebb európai országról beszélünk, mégis az irigység, amely minden népben valamilyen mértékig ott van, a németek felé a legkevésbé sem nyilvánul meg Magyarországon. Nem irritál minket egy gazdag német ember, egy osztrákkal más a helyzet vagy egy gazdag franciával. Az egy másik dolog, de egy gazdag német ember valamilyen okból mégsem irritálja a magyarokat. Ennek az az oka, hogy a magyarok azt gondolják, hogy a németek mindenüket, amijük van, munkával szerezték meg. A magyarok azt gondolják, hogy a németeket tették tönkre legjobban a II. világháború után, ők voltak a legrosszabb helyzetben, ma mégis ők a legerősebbek, mégis nekik vannak a legjobb gyáraik, mégis itt dolgoznak a legtöbben, mégis ennek a gazdaságnak van a legnagyobb perspektívája. Úgy, hogy közben nem volt hadseregük, el sem tudták volna venni mástól azt, amijük volt, mert eszközeik sem voltak hozzá. Egyetlen válasz van csak arra, hogy miért van Önöknek az, amijük van, azért, mert dolgoztak és megdolgoztak érte. Ez egy speciális helyet ad a magyar emberek fejében a németek irányában. Ezért van az, hogy nincs semmilyen pszichológiai gát a német–magyar gazdasági együttműködés előtt, és a német befektetőket ezért mindig minden városban és faluban szívesen fogadják Magyarországon. A dolgok súlyát magyar szempontból megadja az is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy Elnök úrnak a számsorát kiegészítsem, hogy Magyarország, ugye, egy tízmilliós ország, és a német cégek 300 ezer munkahelyet tartanak fenn Magyarországon. Ezt egy egyszerű fejszámolással ha megszorzom, akkor azt lehet mondani, hogy a tízmillió magyarból egymillió-kettőszázezer embernek kenyeret minden nap a német cégekben végzett munkán keresztül lehet adni. Tízmillióból egymillió-kettőszázezernek! Ez egy nagyon súlyos gazdasági adat. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a mi fölfogásunk szerint a német ipar erősödése és fejlődése jótékony hatással van a többi közép-európai országra nézve is, akkor talán nem indokolatlan, ha a magyarok azt gondolják Európa jövőjéről, hogy az Európai Unión belüli gazdasági súlypont és az egész európai gazdasági térség súlypontja valahol Közép-Európa és Németország határán helyeződik majd el. Az igazi jövő, a nagy motor, a nagy fejlődés Közép-Európában van, amit a német gazdaság teljesítményével összekapcsolódó, dolgozni tudó és akaró közép-európaiak fognak majd elhozni. Nem mondom, hogy holnap, azt sem, hogy jövőre, de úgy látom, hogy négy-öt távlatában ez a tendencia a napnál világosabban kirajzolódik a szemünk előtt. Tehát én a németeket is ideértve egy nagy közép-európai felemelkedést és megerősödést látok magunk előtt a következő időszakban. Miután a fölemelkedő térségeknek tipikus tulajdonsága – és ez így van Dél-Amerikában és Ázsiában is –, ha egy idő után csökken a versenyképességük, nőnek az életszínvonalbeli elvárások, nőnek a munkabérek, ezért, ha mi optimális arányban tudjuk tartani a munkabéreket és a teljesítményelvet, ha jól kombináljuk a hatékonyságot és a munkaórák számát meg a munkabéreket, akkor Közép-Európa a világ legversenyképesebb térsége lehet a következő néhány évben. Ez a mi közös nagy perspektívánk, magyaroké és németeké.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Éppen ezért majd együtt kell majd azt is elérnünk, hogy az Európai Unió is meg tudjon újulni, mert Brüsszel sem maradhat úgy, ahogy van. Az Európai Unió és Brüsszel maga egy jótékony hatású, gyorsító, többletenergiát produkáló intézményrendszer az alapítók szándéka szerint. Jól is működött ez az intézményrendszer – ideértve az eurót is – egész addig, amíg konjunktúra uralkodott a világ- és az európai gazdaságban. Most azonban, hogy nem konjunktúrát kell szerveznünk, hanem válságot kellene kezelnünk, és meg kellene újítani az egész európai gazdasági térképet, sajnos brüsszeli struktúránk és teljesítményünk már nem elegendő. Túl lassúak vagyunk. Én ott ülök a miniszterelnöki csúcsokon, becsületes emberek, igazi hazafiak és európaiak egyszerre, komoly eltökéltséggel gondolkodnak azon, hogy mit kellene tenni, de a döntések lassan születnek, és a beszélgetések 90 %-a arról szól, hogy mit várnak el tőlünk a piacok, vagyis követjük az eseményeket, és nem pedig irányt szabunk nekik. Választ kell tehát adni Európának arra a kérdésre, hogy a piacokat követő magatartás helyett hogyan tudjuk visszavenni a kezdeményezést. Tettünk néhány fontos lépést az elmúlt időszakban, például a költségvetési fegyelem bevezetése, európai szintre emelése, az a hatos csomag, amiről most beszélünk, az a dolog, hogy a most bennünket kedvezőtlenül érintők ki akarják kényszeríteni bizonyos pénzügyi előföltételek meglétét, mind jó irányba tett lépések. Ha úgy érezzük, hogy nem mindig alkalmazzuk jól, az egy másik dolog, de az irány mégiscsak helyes. De nekünk még több és gyorsabb intézkedésre van szükségünk ahhoz, hogy Brüsszel hozzá tudjon adni a nemzeti kormányzatok válságkezelő kapacitásához. Ez a feladat, ami az Európai Unió előtt áll.

Végezetül összefoglalva azt kell mondjam Önöknek, hogy semmi meglepődésre okot adó dolog nincs abban, ha az elmúlt időszakban Magyarország olyan sokat és gyakran olyan kritikus hangvétellel szerepelt a nemzetközi nyilvánosságban, mint ahogy Önök tapasztalták. Végül is, ha egy ország arra vállalkozik, hogy a válságra azt a választ adja, hogy kétharmados parlamenti többséget ad egyetlen politikai erőnek, ha ez a politikai erő azt a politikai megoldást választja, hogy új alkotmányt hoz létre, egy mély, átható gazdasági és politikai reformot hajt végre, akkor senki ne lepődjön meg, hogyha a világlapok címoldalára kerül. Ezzel tehát nekünk együtt kell élni. Ezek a viták természetesek. És ilyenkor más fénytörésben mutatkoznak meg. Az elnök úr említette, hogy kötelességszegési eljárások vannak Magyarországgal szemben, ötven kötelességszegési eljárás van velünk szemben. Ez igaz, de Önök tudják-e például azt, hogy Németországgal szemben hány van? Száz! Száz, ötvennek pont a kétszerese. Tragédia ez? Nem, mert az Európai Unió életéhez hozzátartozik, hogy viták vannak a nemzetállamok meg Brüsszel között. Csak miután Magyarország most épp egy óriási reformon megy keresztül, minket a címlapra tesznek ezért, Önöknek meg elnézik. Ilyen az élet, az élet nem igazságos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azért élünk a világban, hogy igazságossá tegyük, ami sosem sikerül teljesen, de azt várni, hogy az élet majd magától igazságossá válik, azt gondolom, hogy naivitás. Ezért Magyarország, ha valóban versenyképessé akar válni, ha végre akarja hajtani, amit elhatározott, ezeket a vitákat tűrnie kell, állnia kell, és meg kell vívnia egyenként. Akkor is, ha egyébként az ország méreteinél fogva a siker esélye korlátozott, mármint a viták megnyerésének esélye. Ezért meg kell mondanom, hogy egy másik helyen kell nekünk elsősorban nyernünk. Nem a világlapokban – ott is jó volna, de az nehéz –, a valóságban kell nyernünk. Nekünk egyetlen barátunk van a mai világban, az a valóság és a tények. Nekünk a valóságot kell megnyerni. A magyar gazdaságnak sikeresnek kell lennie, jönnie kell az eredményeknek – több munkahely, nagyobb teljesítmény, kisebb adósság, kisebb költségvetési hiány, nagyobb növekedés. És hogyha a valóságban kiállja a próbát a mi politikánk, akkor megjönnek az eredmények. És a mi jó barátunk, a valóság majd meg fog bennünket segíteni a nemzetközi megítélés szempontjából is. Úgyhogy nincs más választásunk, minthogy dolgozzunk.

Ma reggel interjút adtam a Bayerischer Rundfunknak, ami egy televízió interjú volt, ahol néhány keresetlen szóval is reagálnom kellett a föltett kérdésekre, s végül azt a kérdést kaptam, hogy miben a legjobbak a magyarok. Ez egy nagyon fontos kérdés. Kicsit meglepett a kérdés, nem szoktunk így gondolkodni mi magunkról, miben vagyunk a legjobbak, de jó kérdés. Amire persze adhatnánk azt a konvencionálisan unalmas választ, hogy éppen most nyerte meg – talán tegnapelőtt – egy magyar matematikus a norvég Abel-díjat, ami a matematikusok Nobel-díja, abban elég jók vagyunk, úgy tűnik, de valójában a legjobbak nem a matematikában vagyunk. A magyarok legjobbak a kétségbeejtő helyzetből történő fölemelkedésben, hogy amikor már minden veszni látszik, már minden összeomlott, már minden reménytelennek tűnik, akkor a magyarok összekapják magukat, és sikertörténetet építenek föl a saját országukból. Van is egy, ennek a helyzetnek az abszurditását jól visszaadó magyar mondás: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Ebben mi vagyunk a legjobbak. Tehát amikor a gazdaságunk tönkremegy, amikor elszalad a költségvetési hiány, amikor nyakig el vagyunk adósodva, amikor csak 55 %-a dolgozik a munkaképes lakosságnak, amikor az egész világ már legyint ránk, na, mi akkor szoktuk magunkat összeszedni. Ez történt 2010 nyarán. Én azt gondolom, hogy be is fogjuk bizonyítani, hogy ugyanúgy, ahogy a II. világháború után – nyilván kisebb méretekben, mint Németország – Marshall-segély nélkül, orosz megszállással a nyakunkban, lényegében négy év alatt élhetővé varázsoltuk Magyarországot, ugyanezt a mutatványt kedvezőbb körülmények között, most már oroszok nélkül, szabad országként, az Európai Unió segedelmével újjá fogjuk építeni, és a következő évek Magyarország sikertörténetéről szólnak majd a nagy nemzetközi lapokban is. Ebben a reményben köszönöm meg a megtisztelő figyelmüket!

(kormany.hu)