Orbán Viktor miniszterelnökkel Kiss Gábor István beszélgetett a Kossuth Rádió „180 perc” című műsorában 2014. március 28-án.

–  Egészen pontosan 227 óra és 25 perc múlva urnazárás, talán mondhatjuk, hogy ennyi van hátra a ciklusból. Összegző beszélgetés a miniszterelnökkel, itt ül mellettem Orbán Viktor, jó reggelt kívánok!

–  Tisztelettel köszöntöm a hallgatókat.

–  Megpróbáltam megkeresni azt a kifejezést, azt a területet, amelyről Ön máshol is meg itt, ebben a stúdióban is a legtöbbet beszélt, és Én is a legtöbb kérdést tettem fel ezzel kapcsolatban, kétségtelen, hogy ez a munkahelyteremtés. Az is kétségtelen, hogy itt látni pozitív számokat. Talán azt mondhatjuk erről az elmúlt négy évről, hogy ez a bizonyos, ha munka van, minden van az egyik központi gondolata volt nemcsak Önnek, hanem a kormánya tagjainak is.

–  Mi több tettünk még egy erős vállalást is 2010-ben. Azt mondtuk, hogy 10 év alatt egymillió munkahelyet szeretnénk és fogunk létrehozni; eltelt négy év, 250 ezernél valamivel többet hoztunk létre, ez az időarányosnál valamivel kevesebb, ugyanakkor a reméltnél több, senki nem gondolta volna 2010-ben, hogy a magyar gazdaság, a magyar nép és a magyar kormány erre együtt képes lesz. Válságidőszakban élünk, Európában, ami számunkra a legfontosabb felvevőpiac, súlyos gazdasági válság pusztít még mindig, ilyen körülmények között időarányosan ez elfogadható teljesítmény, és reményt ad arra, hogy valóban meglegyen az egymillió új munkahely.

–  Ez tehát az egynegyede a tervnek, az ígéreteknek. Mikor lesz egymillió?

–  Azt mondtuk, hogy tíz év alatt, de szerintem szabad hamarabb is. De ezt most még senki nem tudja megmondani, merthogy azért ilyen pontosan nem látjuk a jövőt. A vonalait látjuk, de a részleteit azért nem.

–  Valóban, ha az ember úgy tekint a saját életére, hogy megpróbálja azt megtalálni, hogy mivel tud boldogulni, akkor a munkát mindenképpen megtalálja, az olyan munkát, amelynek célja, értelme és ellenértéke van – ezzel senki sem vitatkozhat. De jó lett volna, hogyha ebben a négy évben a természetes munkahelyteremtés is megindul a vállalkozások által: új, zöldmezős, adózó munkahelyek jönnek létre, nemcsak a mesterséges folyamatok tudnak munkahelyeket teremteni. Itt most a közmunkára gondolok.

–  Igen, de azért gondol erre, mert más filozófiai rendszerben él, mint én, és más rendszer szerint is gondolkodik. Én ezt a különválasztást, miszerint természetes és nem természetes sohasem vallottam; a munka az munka. A munkának az a lényege, hogy valakinek azt el kell végeznie, jól kell elvégeznie, és kap érte valamilyen mértékű ellenszolgáltatást, bért. Én úgy látom a magyar társadalomnak a helyzetét, hogy nem tehetünk úgy, mint hogyha 2010-ben nulláról indultunk volna: egy örökséget visz minden nemzet batyuként a hátán. Magyarországon van és még belátható időn belül lesz is jelentős olyan népesség, akinek képzettség okán, szülőhelye okán, ahol él, a térség elmaradottsága okán a piac, a vállalkozások, az élő profitorientált gazdaság nem tud majd lehetőséget nyújtani, ez így volt az elmúlt tíz évben is. A kérdés csak az, hogyan reagál erre egy kormány. Az elődeink azt mondták, hogy miután a piac nem tud munkahelyeket teremteni, küldünk segélyt, aztán majd egyszer a piac láthatatlan keze elrendezi ezt is. Én ebben nem hiszek. Én azt gondolom, hogy ott, ahol a piac nem tud munkát adni, és olyan munkaerő létezik, potenciális munkaerő, amely nem is tud belépni a munkaerőpiacra, alulképzett, hosszú idő óta munkanélküli, előnytelen helyen él a munkaerőpiac szempontjából, ott az államnak be kell avatkozni – ez természetes. Ez nem természetellenes, nem mesterséges. Természetes, hogy itt az államnak kell munkalehetőséget teremtenie.

–  Itt az oktatási kérdésekre mindjárt kitérünk, tehát hogy mennyit ér a diplomám, mennyit ér a szakképzettségem, de maradjunk még annál, hogy mennyit ér a fizetésem, illetve még egy megelőző lépésről. Azokról a rétegekről beszéljünk – és milliókról van szó –, akik a szegénységi küszöb, a szegénység peremén egyensúlyoznak, egyes felmérések szerint itt 3 millió emberről beszélhetünk, akik egyik hónapról a másikra élnek, a fizetésük, ha van is munkájuk, alig-alig tart ki a hónap végéig. Ez a szám nem csökkent ez alatt a négy év alatt, Európa más országaiban sem, de nálunk sem.

–  Erről viták zajlanak, bízzuk az emberekre, hogy eldöntsék, mégiscsak ők tudják legjobban megítélni, hogy mi történt velük az elmúlt négy évben, és ha úgy gondolják, hogy nem javult a helyzetük, akkor aligha fognak bennünket kitüntetni a bizalmukkal. Ugyanakkor én mégis reménykedem, hogy ez megtörténik. Azért a munkanélküliek kaptak korábban 28.500 forintnyi segélyt, most pedig a közmunkának az átlagbére 70 ezer forint környékén van, és senki esetében sem kevesebb, mint 40-50 ezer forint. Tehát a korábbi állapothoz képest, a segélyezettség állapotához képest a munkára épülő gazdaságban, amit mi építünk, kétszer akkora bevételhez jutnak a nehéz helyzetben lévő családok is. Arról nem beszélve, hogy a munkahelyvédelmi akció keretében pedig sikerült megvédeni mintegy 700-800 ezer embernek a munkáját, tehát én úgy vagyok azzal, mármint azzal a kérdéssel, amit Ön mond, hogy nem tudunk egyik napról a másikra átlépni a gyengén fizetett világból a magas fizetések világába. A lényeg, hogy haladjunk a felé az állapot felé, amikor a munkából nemcsak megélni lehet, hanem gyarapodni is.

–  Nem is a fizetés magasságát mondom itt most Önnek, vagy kérem számon ezen a négy éven, hanem a fizetés reálértékét, amiben megint csak azt mutatják a statisztikák, hogy a legmagasabb keresetűeken kívül valamelyest mindenkinek csökkentek a reálkeresetei.

–  Igen, de szerintem ez nem felel meg a valóságnak. Sőt, ha 2013-at nézem, akkor épp az ellenkező tendencia indult meg, hiszen a fizetésnek a valóságos értékét a pénzromlás üteme szabja meg elsősorban, és miután a rezsicsökkentés két lépésben mintegy 20 százalékos megtakarítást eredményezett, és most a harmadik is folyamatban van, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy 2013 trendforduló, megkezdődött az a korszak, amikor az embereknek a munkából megszerzett jövedelméből egyre több marad a zsebében.

–  Igen, azt mondja erre az átlagember, hogy ez mind igaz, valóban észreveszem a számlákon, hogy a háztartási költségeim csökkentek. Igen ám, de mennyit fizetek az üzemanyagért, mennyit fizetek a kenyérért, mennyit fizetek a ruházkodásért, nyugat-európai árakon adják el nekem ezeket a dolgokat kelet-európai fizetéssel.

–  Így van, de hát a világ ilyen igazságtalan. Én is szeretném, hogyha minden fele annyiba kerülne, mint amennyibe kerül, de a gazdaságnak vannak törvényszerűségei, ezért az embernek fel kell tudnia mérnie a saját lehetőségeit: mit tudunk mi tenni, megpróbálunk egy teljes foglalkoztatottságot eredményező gazdaságot felépíteni, visszaverjük a monopóliumok és a kartellek kísérletét, hogy az emberek zsebéből kihúzzák a keresményük nagy részét rezsiköltségként, tehát csökkentjük a rezsiköltségeket, és megpróbálunk olyan gazdaságpolitikát teremteni, ahol növekedés van, mert ahol növekedés van, ott esély van a bérek növelésére is. Ez az, amit vért, verejtéket izzadva el tudtunk érni az elmúlt időszakban. Azt senki sem mondhatja, mert hát mindenkinek van szeme a látásra, hogy Magyarországon könnyű lenne az élet, de hogy van értelme az erőfeszítéseknek, ezt talán már érdemes és lehet mondani Magyarországon.

–  Az első intézkedéseivel, az első mondataival, amikor kormányra került, felrúgott két fontos közmegegyezést. Egy közmegegyezést arról, hogy a szabad piacokhoz az államnak semmi köze, és egy közmegegyezést az állam szerepéről a külső igazodás közpolitikájáról, amely az előző 2010 előtti években meghatározó volt. Azt mondják erre az Önt bírálók, hogy ezekkel a lépéseivel több ellenséget szerzett, mint barátot Magyarországnak politikában, stílusban, Magyarország politikájában, stílusában.

–  Fontos dolog, hogy az embernek legyenek barátai, de a legjobb talán, hogyha a választók a barátai. Én olyan politikát próbáltam csinálni, ami a magyar embereknek jó. Nem volt beleírva a szerződésembe, hogy a nagy nemzetközi cégeknek is elégedettnek kell lenniük, az sem volt beleírva a szerződésembe, hogy a bankok továbbra is extraprofitot vigyenek haza. Ellenben bele volt írva a vállalásainkba, hogy a magyar emberek életét kell segítenünk és könnyítenünk, ha tehát elvesztettem esetleg néhány külföldi barátot, és helyette nyertem néhány millió magyart, azt jó üzletnek tartom.

–  És bátran hozzányúltak a nagy rendszerekhez, vállaltan és mondván azt, hogy a kétharmados felhatalmazás erre tulajdonképpen egy meghatalmazás. Ön ebben a stúdióban is sokszor elmondta, hogy azzal bízták meg Önt, hogy ezekhez a nagy rendszerekhez hozzányúljon, amelyek az Ön meglátása szerint 2010 előtt nem működtek. Váltsunk néhány szót ezekről a nagy rendszerekről egészen hétköznapi módon. Tehát ha azt mondja nekem, hogy az oktatás minősége és az egészségügyi ellátás javul azáltal, hogy az állam belépett erre piacra, belépett erre a területre, akkor én azt mondom Önnek, hogy nem az az érdekes, hogy a kórház állami tulajdonban van, vagy sem, hanem hogy mállik-e a vakolat, és van-e orvos.

–  Ez fontos, de legalább ilyen fontos, hogy ne menjen csődbe a kórház, ne zárják be, mert ha bezárják, akkor hiába van orvos, és hiába nem mállik a vakolat. A helyzet ugyanis az volt 2010-ben, hogy pénzügyi csődben voltak a kórházak, ugyanis az önkormányzatokra terhelték a fenntartás kötelezettségét, pénzt meg nem adtak hozzá nyolc éven keresztül a szocialista kormányok, ezért majd’ minden kórház és majd’ minden kórházat fenntartó önkormányzat a pénzügyi csőd szélén egyensúlyozott. Tehát először meg kellett menteni ezeket az intézményeket. Nem lehet működtetni jól kórházakat úgy, hogy közben a lét, nem lét határán egyensúlyoznak. Ezért mi azt mondtuk, hogy tegyünk rendet ebben, az vállalja a felelősséget, aki egyébként végzi a kórházak működtetését. És ha egyszer az önkormányzatoknak nincs saját forrásuk, hogy ezt megtegyék, akkor az állam kötelessége, hogy pénzt adjon, de az ő kötelessége az is, hogy utána a pénzfelhasználás ésszerűségét, az egészségügy minőségét garantálja. Ebbe az irányba indultunk el. Azt senki sem meri mondani Magyarországon, hogy az egészségügy közállapotai az osztrákéval vagy a németével összevethetőek, ettől még messze vagyunk, ennek érdekében még sokat kell dolgoznunk.

–  Sőt, sajnos a betegségek statisztikája is, az általános betegségek statisztikája sem azt mutatja. Oktatás. Itt is, ha megnézzük a kibocsátói teljesítményt, a diploma, a szakképzettség értékét, akkor nem mondom, hogy az osztrák és a német összevetés igazságos, de a versenyképesség is kérdéses.

–  Attól függ, melyik részletét nézzük a magyar oktatási rendszernek. Ahol biztató jeleket látok, a szakképzés; ott is rengeteg munkánk van még, de vannak biztató jelek. Léteznek ezek a szakmai nemzetközi versenyek, ahol a mi munkás fiataljaink is elindulnak, szép eredményeket szoktak elérni, én általában találkozom egy-egy ilyen verseny után az eredményt elért magyar fiatalokkal és az ő szaktanáraikkal. Ők mind nagyon okos, fiatal munkásemberek nagyon felkészült és elkötelezett tanárokkal. Tehát tudok Önnek jó példákat is említeni. Át próbáltunk állni, át próbáltuk magunkat hangolni arra a szakképzési rendszerre, amely sikeressé tette Németországot és Ausztriát. Évek kellenek, amíg átállunk, de az átállás elindult, az ehhez szükséges törvényeket megalkottuk és a kamarával – ez egy fontos dolog –, a kereskedelmi és iparkamarával létrehoztuk azt a megállapodást, ahol a képzés egyre több tartalmi elemének meghatározását ők veszik át, mert az életszerűség a legfontosabb egy szakmai, képzési rendszerben, vagyishogy arra képezzük valóban a fiataljainkat, amire a piacnak, a vállalkozásoknak, a valóságos életnek szüksége van. Ma ez a rendszer működik már, nyilván nem tökéletesen, de sokkal közelebb vagyunk a képzésben a valóságos élet igényeihez, mint voltunk négy évvel ezelőtt. A közoktatás másik lába az általános iskola: az egy nehezebb dió. Ugyanis egyre-másra készülnek azok a nemzetközi felmérések, amelyek a mögöttünk hagyott nyolc-tíz év oktatási folyamatait értékelik. Ennek olyan nemzetközi kódnevei is vannak, mint a PISA. Most ezek a felmérések azt mutatják, hogy valami az oktatásban tartalmilag is problémás. Az oktatásnál is küzdöttünk azzal, hogy az iskolák a csőd szélén egyensúlyoztak, és az önkormányzatok nem tudták őket fenntartani. A XII. kerületi iskola és a Kazincbarcika külső iskola között túl nagy volt a különbség. A gyerek születési helye szinte meghatározta a sorsát. Ezzel mind küzdöttünk, meg küzdünk is még. De egy dolog világos, hogy azokat a kereteket, amelyek egy jó oktatásügyhöz szükségesek, felállítottuk, de az oktatás tartalmát illetően a nemzetközi felméréseket alaposan elemeznünk kell. S a tartalmát illetően az oktatási munkának nyilván valamilyen újításra szüksége van, ha meg akarjuk állítani a romló folyamatokat. A lényeg, hogy ma már az oktatási rendszer irányítható állapotban van, ami esélyt ad arra, hogy a hanyatlás és a gyengülés helyett az emelkedés, az erősödés útjára lépjünk.

–  Itt is az a kérdés, hogy jó a tanár, vagy nem jó a tanár?

–  Igen, de az állam képzi a tanárokat. Nem szeretném a felelősséget az állam válláról letenni, hiszen az oktatási rendszer átalakításának lényege az, hogy az állam felelősséget vállal az oktatás minőségéért, tartalmáért és a szabályozásáért is. Ezért ne toljuk le a felelősséget a tanárképzés ügyében sem a kormány válláról.

–  Közben megpróbálunk arról is gondolkodni, hogy ebben a négy évben mi az, ami a történelem lapjaira biztosan felkerül. Akkor látunk eseményeket, katasztrófákat, ahol a napi politikai csatározásokat felülírta a közösségi érdek, és a közösségként viselkedtünk valóban. Egymással talán vitában álló emberek, vörös iszap, árvíz. Azt lehetett látni, hogy Ön miniszterelnökként ezekben a katasztrófahelyzetekben, a katasztrófák elleni küzdelemben mindig az első sorban volt.

–  Ez részben becsületbeli kérdés. Én jobban szeretem azt a vezényszót, hogy utánam, minthogy azt, hogy előre. Tehát jobban szeretem, ha a vezető személyesen is, amit lehet, megtesz, és példát mutat, tartja a lelket az emberekben. Minél nagyobb a baj, annál inkább szükség van erre. A dunai árvíznél különösen nagy volt a baj, ott erre különlegesen szükség is volt. De itt egy mélyebb dologról van szó, mint a katasztrófák elhárításáról. Az a kérdés, hogy mit tekintünk a politika céljának és értelmének. Erről minden választott vezető mást gondol. Én azok közé tartozom, akik azt gondolják, és a magyar történelem szerintem megtámasztja ezt a gondolatot, hogy a mi dolgunk az, hogy közösséget építsünk, és közösséget erősítsünk. Mi egy olyan ország vagyunk, amely akkora amekkora, a népesség is akkora amekkora, egyik oldalról a germán eredetre visszanyúló nagy népcsoportok találhatók, a másik oldalon a szláv eredetűek. Mindegyikkel van jó kapcsolatunk, de egyik sem rokonunk. Ha mi nem vagyunk, az egyiknek sem fáj, a saját sikerünk nekünk fontos, jószerivel kizárólag. Ezért nagyon fontos, hogyha sikeresek akarunk lenni, sőt egyáltalán meg akarunk maradni és túl akarunk élni, akkor az a közösség, amit magyarnak nevezünk, létezzen és erősödjön. Ezért a mindenkori magyar vezetőknek az én felfogásom szerint az az elsődleges kötelessége, mondjuk úgy, hogy nemzeti kötelessége, hogy ennek a közösségnek az összetartását erősítse. Én ezért dolgoztam az elmúlt időszakban. A rezsicsökkentés is erősíti az összetartást; a teljes foglalkoztatottság célkitűzése is erősíti; a jobb oktatás, a gyerekeinknek célkitűzése is erősíti a közösséget, de valóban katasztrófa idején mutatkozik meg leginkább a közösség ereje, létezése és a közösség építés munkája. Ezért maradtak meg az emlékezetünkben ezek a pillanatok kitüntetettként.

–  Na, most nézzük azt, hogy ennek a közösségnek van – megint csak idézőjelben mondom – vagyona, és Ön volt a vagyonkezelő ebben a négy évben, a kormány volt a vagyon kezelője. Nézzünk meg fontos mutatókat, hogy bánt Ön ezzel a bizonyos vagyonnal. Itt van a növekedés előttünk, valóban az utóbbi pár hónapban, fél évben impozáns számokat látni. Éppen ma egy felminősítésről érkezett hír, de összességében a négy év átlaga nem túl fényes.

–  Attól függ. Mire gondol?

–  Arra gondolok, hogy volt egy jelentős visszaesés 2011 vége és 2012 vége között.

–  Ez így van. Én azt szoktam ilyenkor előhúzni a tarsolyomból, hogy nézzük meg, hogy az a közösség, amelyhez tartozunk, az Európai Unió hogyan teljesít. Ugyanis egy ország teljesítményének a megítélésekor a mérce kiválasztása a fontos, és én ma azt látom, hogy minden lényeges gazdasági mutatót tekintve – munkanélküliség, foglalkoztatás, gazdasági növekedés, infláció, külkereskedelmi egyensúly – Magyarország jobban teljesít, mint az Európai Unió átlaga. Több esetben jelentősen jobban, fölötte az európai átlagnak. Ezek a lehetőségeink. Én azt gondolom, hogy a rendelkezésünkre álló mozgásteret Magyarország és a magyar emberek jól használták ki az elmúlt négy évben.

–  Nézzük ennek a négy évnek a stílusát, tartalmát, azt, hogy a kétharmados felhatalmazás kétharmados felhatalmazást jelent, hogy bántak Önök a parlamenti munkával, ebben az időben. Viharos tempót diktáltak, rekordszámú jogszabályt fogadtak el, rekordszámú döntés született a parlamentben. Sokszor mondták azt az Önt kritizálók, hogy a gyorsaságnak rengeteg áldozata van. Például az ellenzéki vélemények…

–  Hogyne, az ellenzék kétségkívül bajban volt az elmúlt négy évben, hiszen a választók nem szavaztak rájuk. Úgy azért nehéz erőt mutatni, ellenben mi kaptunk egy kétharmados felhatalmazást, és úgy gondoltuk, hogy minekünk meg teljesítenünk kell az ebből fakadó kötelességünket. Az ellenzék véleménye ilyen erőviszonyok mellett kétségkívül tiszteletre méltó, de nem perdöntő. Nekem az a véleményem, hogy biztosan mindent lehet jobban csinálni. Tehát olyan munkát, amit jobban ne lehetett volna elvégezni, még sohasem láttam. Mindig is erre tanítottak otthon, hogy fiam, minden nap törekedj arra, hogy jobban teljesíts, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy lehet jobban teljesíteni, mint amit aznap teljesített az ember, de ugyanakkor a realitásérzékünket is őrizzük meg. Szóval ég a ház, 2010-ben a csőd szélén van az ország, fogjuk, megmozdítjuk magunkat, az embereket, nekiállunk, feltűrjük az ingünk ujját, és elkezdjük vödörben hordani a vizet. Hát igen, megizzadunk, előfordul, sáros is lesz a ruhánk, pernye is száll ránk, nem nézünk ki olyan jól, mintha szmokingban mentünk volna egy partira, dehát nekünk a tűzoltás jutott, nekünk meg kellett menteni Magyarországot a pénzügyi összeomlástól. Elvégeztük. Kétségkívül lehetnénk elegánsabbak is. Majd most, a következő választás után talán tudunk új ruhát venni.

–  Nézzük a jövő csomagját. Nézzük, mi az, amely úgy karakterizálható, hogy Orbán Viktor és a Fidesz vagy az Orbán Viktor vezette kormány ajánlata Magyarországnak a jövőre vonatkozóan. Én két dolgot látok mindig ezzel kapcsolatban. Egyrészt, hogy Ön azt mondja, hogy az energia árát, és most nagyon megpróbálok gyakorlatias lenni. Tehát vagy az iparnak nyújtott energia árát kell valahogyan leszorítani, hogy ez egy valódi versenyképességi helyzetbe hozza Magyarországot és ezt a térséget, illetve az adórendszerhez próbál tovább hozzányúlni. És mindkettő fontos. Hiszen minden magyar állampolgár végfogyasztója valamilyen energiának, földgáznak, stb. Tehát ezek fontosak. Illetve nyilván az is, hogy mindenki a jövedelemadóján egyszámjegyűt szeretne látni.

–  A teljes foglalkoztatás meg a rezsicsökkentés fontos volt és fontos marad a jövőben is, de ezek csak eszközök. Hiszen az a kérdés, hogy mitől lesz boldogabb az élet Magyarországon. És én annyit tudok ehhez hozzátenni parlamenti képviselőként, legyek akár ellenzékben, legyek akár kormányon, hogy megpróbálom megérteni, hogy miért nem olyan az élet Magyarországon, mint amilyennek az emberek látni szeretnék. És én úgy látom, a legnagyobb baj Magyarországon, hogy még mindig nagyon sok olyan ember van, akinek ugyan most már van jövedelme, van állása is, még a havi számlája is rendben van, de nincsen tartaléka. És amikor az ember – különösen, amikor gyereket nevel, azt látja, hogy nincs tartalék, amihez nyúlhatna baj esetén, ha beteg a gyerek, ha ő éppen elveszti az állást, vagy valami más baj beüt, vagy akár csak nő a gyerek, ha nincs tartaléka, akkor elhatalmasodik rajta a bizonytalanságérzet. Még ha van is állása. Ezért tapasztaljuk vagy érzem úgy, hogy Magyarország úgy él, mint hogyha folyamatosan 180 lenne a vérnyomása. Tehát ahhoz, hogy nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban ebből fakadóan több megértéssel és békésebben éljünk Magyarországon. Ahhoz gazdaságilag kell megerősödni, ami pedig azt jelenti, hogy a családoknak kell jobb állapotba kerülniük. Ezért kell a családokat védeni, támogatni, ezért kell közfoglalkoztatás. Ezért kell teljes foglalkoztatás. Ezért kell adócsökkentés, ezért kell rezsicsökkentés, és ha ezt csináljuk, végig csináljuk, akkor el fogunk jutni oda, hogy mindenkinek lesz annyi tartaléka, munkából szerzett jövedelem révén annyi tartaléka, hogy úgy érezze, hogy az élet nehéz és kellemetlen fordulatai esetén sem kell kétségbeesnie, és akkor meg fog változni ennek az országnak a szívverése és a vérnyomása.

–  Hölgyeim és Uraim, az előző 20 percben, ahogy az elmúlt három évben általában kéthetente összesen csaknem 50 interjúban, kettő kivételével minden alkalommal élő, egyenes adásban Orbán Viktor miniszterelnök volt a Kossuth Rádió reggeli hírmagazinjának vendége. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat!

–  Köszönöm, hogy négy éven át itt lehettem.

(miniszterelnok.hu)