Orbán Viktor beszéde a Német Kereskedelmi és Iparkamarában, Frankfurtban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jó napot kívánok! Köszönöm a kamara elnökének, hogy volt olyan kedves, és meghívta ide Önöket is meg engem is ugyanarra az időpontra, hogy ma itt találkozhassunk egymással. Köszönöm szépen! Elnök úr, kérem, nagyon sok mondanivalóm lenne, sok mindent éltem át nemcsak az elmúlt húsz évben, amely errefelé azért ritkaságszámba megy, mégiscsak egy kommunista rendszert kellett megdönteni, de az elmúlt két évben is sok mindent átéltem, és volna miről mesélnem, de miután csak egy limitált idő áll rendelkezésemre, ezért mondandóm egy részét majd válasznak álcázott formában fogom elmondani az Önök kérdéseire. Ami a mai találkozó témáját illeti, engem is az érdekel legjobban, ami Elnök urat, amellyel itt engem fölkonferált, hogy azt várja tőlem, hogy mondjam el azt, hogyan lesz Magyarország egy középtávon is stabil, kiszámítható és sikeres ország. Ha erre röviden tudnék válaszolni, akkor én lennék a világ legboldogabb embere, ezért csak egy hosszú előadásban tudom kifejteni a nézeteimet, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a válasz Önök előtt is kikerekedjen.

De semmi mellett se menjünk el szó nélkül. Ritka, amikor az embert zeneszóval fogadják, ahogy megérkezik valahova. Velem most ez történt. Éppen a „Föl, föl, ti rabjai a földnek” című örökzöld slágert játszották, amikor bejöttem ide, amit mindközönségesen csak Internacionálé néven ismer a zenetörténet. Arra gondoltam, hogy micsoda nagyszerű dolog is a történelem: szórakoztat bennünket. Nekem, aki antikommunista, szabadságért harcoló motívumok miatt kerültem a politikába, Németországig kell jönnöm, hogy kommunisták tüntethessenek ellenem. De meg kell mondanom, ha már a sors ilyen iróniát ad nekünk, akkor már élvezzük ki teljesen, és állapítsuk meg, hogy azért a XX. század mennyivel rosszabb volt, mint a XXI. Mert amikor még kommunizmus volt Magyarországon, és mi tüntettünk, akkor a kommunisták megvertek bennünket, most pedig ellenünk tüntetnek Németországban. Úgy tűnik, a világ mégiscsak fejlődött valahova, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nos, ezek után engedjék meg, hogy arra a jelenségre térjek át, amely nyilván ide hozta Önöket vagy a legtöbbjüket erre a mai találkozóra. Mégiscsak választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy van az, hogy egy tízmilliós ország, még hogyha a határon túl élő kisebbségeivel együtt jóval több is, mint tízmillió, azzal a gazdasági súllyal, amivel Magyarország rendelkezik, mondhatnám: azzal a csekély befolyással, amellyel, ilyen súllyal a háta mögött rendelkezhet az európai közös ügyekre nézve miért áll ilyen kitartóan az érdeklődés homlokterében. Hiszen sem a súlyunk, sem a népességünk, sem a gazdasági teljesítményünk nem indokolná, hogy ilyen nagyszerű és széles nyilvánosságunk legyen a nyugat-európai sajtóban. Ezt a szokatlan nemzetközi érdeklődést én teljesen érthetőnek tartom. Megvan a maga ritmusa és folyása az európai politikai életnek, és ebből a ritmusból, ebből a megbízható, de nem túl sebes folyásból, folyamatból a gyorsaságával, talán a váratlanságával, talán a meghökkentő úszásirányával Magyarország joggal tűnik ki. Ez sokaknak szúr szemet, és mindenki keresi a kérdést, vajon mi történik Magyarországon? Vajon az történik-e, amit az Internacionálét éneklők gondolnak ott kint, miszerint Magyarország a fasizmus, a nacionalizmus és a múlt sötét árnyai felé vette az irányt? Vagy inkább arról van szó, amiről ma beszélhettem a német üzleti élet Magyarországon érdekelt vezetőivel, hogy Magyarország egy ígéretes, gyorsan fejlődő közép-európai ország, ahova a németeknek érdemes befektetniük, mert jó haszonnal kapják vissza a befektetett tőkéjüket? Vagy inkább az a lamentáló hangvétel indokolt, amellyel az Önök miniszterelnökével folytattunk ma beszélgetést arról, hogy merre is tart Európa, merre is van a jövő? Szóval nehéz eldönteni, hogy mi a jó tónus, amikor valaki Magyarországról beszél. Én dicsérni fogom Magyarországot. Ezért az elfogultságért előre is szeretnék elnézést kérni, de az mindig úgy van, hogy az ember a saját lovát dicséri a legjobban, még ha tudjuk, hogy a vevők majd ezt le is fogják vonni az előadó szavaiból.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Másfél év alatt 365 törvényt alkotott meg a magyar parlament. Ezek között volt egy új alkotmány, és volt 30 darab olyan törvény, amit Önök kardinális törvénynek neveznek. Függetlenül ezen törvények tartalmától, már a tempó, már a mennyiség is önmagában indokolja az érdeklődést. De nemcsak arról van szó, hogy ami történt, egy érdekes élménybeszámolóra ad nekem okot itt, Önök előtt, hanem mindaz, ami most történt Magyarországon, és történik Magyarországgal az európai térben, sok mindent elárul Európáról is; számos gyengeségére is rámutat a mai európai politikai és gazdasági életnek. Ez a történet tehát nemcsak Magyarországról, hanem egész Európáról, mindannyiunkról szól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mielőtt Magyarországról tartanám meg a rövid beszámolómat, engedjék meg, hogy emlékeztessem Önöket arra, hogy húsz éve írta alá Helmut Kohl kancellár és Antall József miniszterelnök a két nép között régóta fönnálló barátság tartós alapdokumentumát, és ezért indokolt, hogy a német–magyar kapcsolatok speciális jellegéről is mondjak valamit. Először a múltról. Minden népben van valamennyi irigység. Ezt persze tagadjuk. Ha beszélünk a saját népünkről, mindenki a jó tulajdonságairól beszél. De mindannyian tudjuk, hogy vannak azért rossz tulajdonságaink is. Ilyen az irigység. Ez időnként a magyarokban is föl-fölüti a fejét. Érdekes dolog azonban, hogy ha a németek kerülnek szóba, ha a német gazdasági csoda kerül szóba, ha Németország kerül szóba, ha arról van szó, hogy mit ért el Németország a II. világháború után, ha arról van szó, hogyan élnek a németek, és mennyivel jobban, mint mi, amikor a magyarok erről beszélnek, egy szemernyi irigység sincs a hangjukban. Kevés ország van, akitől nem irigyelünk semmit, de a németektől nem. A magyar ember azt gondolja, hogy a németeknek mindenért, amijük van, beleértve a hazájukat, amelyet egyesítettek, megdolgoztak; munkával keresték meg, ezért megilleti őket. Ez az az alaptónus a magyarok részéről, ez az az alaphangulat, amely a német–magyar kapcsolatokat oly’ gördülékennyé teszi, oly’ sikeressé és érzelmessé is egyúttal. Mert persze, Önök sok pénzt keresnek Magyarországon, mi boldogok vagyunk, mert sok magyar embernek adnak Önök munkát Magyarországon, így ők is megkereshetik a kenyérrevalót, de a mi viszonyunk, a német–magyar viszony nemcsak gazdasági természetű: mélyen történelmi és érzelmi is egyúttal. Sok dologra szövetkeztünk mi már a történelem során. Volt, amikor rossz dolgokra szövetkeztünk, és volt, amikor jó dolgokra. Most arra szövetkezett Magyarország és Németország húsz évvel ezelőtt, hogy egy békés és virágzó európai teret építsen föl. Ez egy olyan cél, amelyre mindketten büszkék lehetünk.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezzel a háttérrel azt kell mondanom, hogy nem indokolatlan, hogy Önök meghívtak ide engem, és az sem indokolatlan, hogy én eljöttem Németországba. Ugyanis ha a szövetségesek valamelyikéről rossz hírek kapnak lábra, akkor az a dolgunk, hogy elmenjünk egymáshoz, és tisztázzuk, hogy vajon indokoltak-e a rossz hírek, rendelkezésre álljunk a szövetségeseinknek, hogy megbeszéljük azokat a kérdéseket, amelyek bizonytalanságot okozhatnak a jövendőbeli közös szövetségünket illetően. Ezért vagyok én itt, és ezért köszönöm Elnök úrnak ezt a meghívást. Ha megengedik, most nem beszélnék arról, hogy a Magyarországot ért kritikák mögött milyen ideológiai természetű motivációk vannak. Ez egy nagyon izgalmas kérdés, és szeretném is lázítani, bujtogatni Önöket, hogy majd ilyen természetű kérdést tegyenek föl. Szívesen elmesélem, hogy látom én ma Európa ideológiai állapotát, és miért érzem úgy, hogy Magyarország érték szempontból, ideológiai berendezkedés szempontjából miért és hogyan ütközik bele ma az európai, nevezzük úgy mainstreambe. De most nem erről szeretnék beszélni, hanem elsősorban, miután egy gazdasági kamara meghívottjaként állok itt, ezért inkább a gazdaságról szeretnék beszélni. Így most nem térek ki arra a kérdésre sem, hogyan lett Magyarországon a választások után kétharmad, illetve ennek csak a gazdasági részére térek majd ki. De ha valakit érdekelne, hogy van-e jövője Magyarországon a liberalizmusnak vagy a szocializmusnak, és így a liberálisoknak és a szocialistáknak, akkor erre a kérdésre is szívesen válaszolok.

Most azonban a gazdaságot illetően arra szeretném Önöket emlékeztetni, hogy a 2010-ben alakult kormány élén nem először álltam oda Magyarország kormányrúdjához, 1998 és 2002 között négy éven keresztül már vezettem egy jobbközép, kereszténydemokrata, polgári magyar kormányt. Olyan kormányt, amelynek a teljesítményét akkor széles körben elismerték Európában. Három dolgot ismert el mindenki akkortájt: csökkentettük az államadósságot, csökkentettük a munkanélküliséget, és stabil gazdasági növekedést produkáltunk. 2002-ben, amikor véget ért ez a négyéves ciklusom, az államadósság 52 %-on állt, a munkanélküliség 6 % százalék alatt volt, a gazdasági növekedés pedig 4 % környékén. Így adtuk át a kormányzást az utánunk következő szociálliberális koalíciónak. Önök is tudják, hogy az életben kevés dolog van, amelynek csak kellemetes oldalai lennének. A demokrácia nem tartozik ezek közé, mert ember nemcsak nyerhet, hanem veszíthet is. Én veszítettem 2002-ben, sőt át kellett adnom a kormányrudat. 2002 és 2010 között Magyarország oda jutott, hogy az államadósság 52 %-ról 82 %-ra nőtt, vagyis 50 %-kal nőtt meg. 30 százalékponttal, ami 50 %-os növekedés. A munkanélküliség 6-ról fölment 12 %-ra, és a magyar gazdaság már a Lehman Brothers bankház csődje előtt is növekedés nélküli gazdaság volt. Az egyetlen olyan közép-európai ország, amely az unióhoz való csatlakozás után lassabban nőtt, sőt egyáltalán nem nőtt, mint a csatlakozás előtt. Fehér hollónak számítottunk az Európai Unióban. És erre még 2008-2009-ben beütött a világgazdasági, én jobban szeretem azt mondani, hogy a nyugati világot megrázó gazdasági válság.

Ezért 2010-ben katasztrofális állapotok voltak Magyarországon. Szeretném azt mondani Önöknek, hogy a magyar emberek azon döntése, hogy a mandátumok kétharmadát a mi politikai közösségünknek adják oda, kizárólag a mi érdemeinknek szólt, de sajnos ez nem volna igaz. Az emberek azért szavaztak kétharmados bizalmat az új kormánynak, mert mélyen el voltak keseredve. Ebben a kiváló választási eredményben nemcsak a mi biztató programunk, hanem az ellenfeleink rendkívül gyatra teljesítménye is benne volt. Mindenesetre a magyarok ráébredtek 2010-ben arra, hogy végképp szakítani kell azzal a politikával, kormányzással és gondolkodásmóddal, ami tönkretette az országot és benne az ő életüket. Úgy érzem, hogy a magyarok rájöttek arra is, hogy egy ország nem élhet folyamatosan hitelekből. Nincs jövője – gondolták a magyarok 2010-ben – egy olyan országnak, amely nem a saját lábán áll, hanem másokén. Mások tartják fönn hitelből. Ezért úgy gondolom, hogy a magyarok azzal a reménnyel vágtak bele 2010-ben a választásokba, hogy végre jön egy kormány, amely alapvető változásokat, a húsz év óta halogatott alapvető – amit Brüsszelben sajátos nyelven mondanak: strukturális – reformokat fog majd végrehajtani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én tudtam, hogy ez borzasztó nehéz lesz, és azt is tudtam, hogy rengeteg konfliktussal jár majd. Ennek érdekében előre világosan elmondtuk, hogy mindent meg fogunk változtatni. Mindent, ami államadósságot termel. Nekem az a személyes fölfogásom, amit nem neveznék kifinomult közgazdasági megközelítésnek, de igaznak tartok, hogy egy országot kétfajta módon lehet leigázni: hadsereggel és adóssággal. Az az ország, amelyet vagy hadsereg száll meg, vagy nyakig eladósodik, lehet, hogy látszólag független ország, de valójában nem az. Ezért 2010-ben a magyarok hozzáláttak egy munkához, hogy saját lábára állítsák Magyarországot. Minden konfliktus, amitől ma szenvedünk, be volt kalkulálva. A nemzetközi támadások is be voltak kalkulálva, mert sosem gondoltam azt, hogy a nemzetközi baloldal szó nélkül hagyja azt a tényt, hogy Magyarországon az emberek kiszavazták a liberális pártot a parlamentből, hiszen kiesett a parlamentből, nincs ott, a szocialistákat pedig olyan mértékig lerombolják a szavazók, hogy aligha hihető, hogy abból hamarost életképes politikai erő lesz. Az erre való nemzetközi reakciókat is kalkuláltam. Egyetlen körülmény van, amivel nem számoltam sajnos. Arra nem voltam fölkészülve, hogy az európai válság súlyosbodni fog. Sohasem gondoltam volna, hogy az európai bürokraták ilyen ügyetlenek, hogy ilyen kétbalkezesek, hogy az egyre-másra mélyülő válságot képtelenek ésszerű keretek között kezelni. Sosem gondoltam volna, hogy százmilliárd eurókat fognak olyan helyekre elszórni, aminek a visszafizetésére szinte alig van esély. Sosem gondoltam volna, hogy képtelenek leszünk arra Brüsszelben mi, vezetők, hogy záros határidőn belül véget vessünk a válságnak. E helyett állandóan futunk az úgynevezett piacok után. Mindig csak követjük az eseményeket, de sohasem mi szabjuk meg az események menetét. No, ezzel a változással nem számoltam. Erre kevés mentségem van, talán egy ilyen mentség lehet, hogy mielőtt elvesztettem volna a választásokat 2002-ben, én nem egy ilyen Európai Uniót hagytam ott. 1998 és 2002 között volt vezetése az Európai Uniónak: komoly államférfiak és államasszonyok irányították az életet, és abban az időszakban elképzelhetetlen lett volna az, hogy arról kell beszélgetnünk, hogy hónapról hónapra: Úristen, mit csináljunk, hogyan válaszoljunk a piacoknak? Szóval ez az európai válság és döntésképtelenség minden várakozásunkat alulmúlta.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindez azt jelentette Magyarország számára 2010-ben, hogy Magyarország valójában rosszabb helyzetben volt, mint Görögország. A költségvetés hiánya 7 % fölött volt 2010-ben, már megvolt az IMF-segély, már azt nem tudtuk pótlólag bevonni, és nem voltunk tagjai – szemben a görögökkel – az eurózónának, amely valamifajta védőhálót mégiscsak jelent, mint azt a mostani események is bizonyítják. Ezért Magyarország nagyon nehéz helyzetben volt 2010-ben. Azt is megértettem, hogy az Európai Unió nem akar még egy görög válságot. Ezért nem is fordulhattunk az Európai Unióhoz, hogy megsegítsen bennünket, egyetlen lehetőségünk volt: meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy egyedül vagyunk, és nekünk kell megoldást találni a problémáinkra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem sokat hezitáltunk. Bevezettünk olyan döntéseket, amelyek mind a mai napig széles körben vitatottak. Ezeket a vitákat mi természetesen vállaljuk, hiszen a döntéseket mi hoztuk. Magyarországot a szakadék széléről kellett visszarántani, és akkor mi ajánlottunk egy együttműködést a magyar bankszektornak és a Magyarországon működő nagyvállalatoknak, magyaroknak és nemzetközieknek egyaránt, miszerint nekünk három évre – 2010-re, 2011-re és 2012-re – van szükségünk ahhoz, hogy a magyar gazdaság vissza tudjon csatlakozni a szerintem szép jövő előtt álló, fölemelkedő félben lévő közép-európai régióhoz, és megnyugtatóan kezelje a saját problémáit.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Voltak olyan bankok, és voltak olyan nagyvállalatok, németek is köztük, amelyek megadták ezt a bizalmat. Bár nem esett jól nekik, mondjuk, a válságadó, de nem kezdtek kampányba Magyarország ellen. És persze voltak, akik másképpen reagáltak. Mindenesetre most itt arról kell beszélnem, hogyan sáfárkodtunk az elmúlt két évben ezzel a türelmi idővel. Amit Önöknek tudok mondani, az a következő. Magyarországon az átlagkereset 750 euró havonta, bruttó. Magyarországon a nyugdíj havonta 250 euró, bruttó. Magyarország iszonyatos reformokat hajt végre, de a tüntetésekről szóló képek, az elégedetlen néptömegekről szóló képek nem Magyarországról érkeznek. Amit röviden úgy tudok összefoglalni, hogy legnagyobb nehézségek közepette is sikerült megőriznünk Magyarország társadalmi, politikai stabilitását. Azt kell mondanom, hogy a mai időkben, amikor reformkényszer van egész Európában, a legnagyobb politikai tőke, a legnagyobb előny egy ország életében a politikai stabilitás. Most persze Önök, németek erre könnyen megrándíthatják a vállukat, mert Önök kódolva vannak a stabilitásra meg a fegyelemre. Németországban, mondhatnám, könnyű kancellárnak lenni. Ez egy nagyon racionális és nagyon fegyelmezett nép. De Magyarországon nem így áll a helyzet. Magyarországon a helyzet nem így áll. A magyar egy szabadságharcos nép, amely az első igazságtalanságra is mélyen, lélekből és szívből válaszol, és annak ellenére, hogy a magyar az angolszászok után a legindividualistább nép egész Európában, annak ellenére nézzék meg: sikerült fönntartani a politikai stabilitást. Igaz, magunkon is kellett vágni. Első döntéseinkkel felére csökkentettük a parlamenti képviselők számát, felére csökkentettük a politikusok számát a helyi önkormányzatban, fizetési stopot kellett elrendelnem; betiltottuk a gépkocsi cserét, az új bútorokat és a hasonló, államélettel együtt járó finomságokat. A politikai elit megpróbált bizalmat kapni az első intézkedéseivel. A tehermegosztás, amit létrehoztunk, hogy a bankokat és a nagyvállalatokat is bevontuk a válság terheinek viselésébe, is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar emberek ma nem tüntetnek a kormány ellen, vagy ha igen, akkor csak mértéktartó és kis méretekben, mert ők is tudják, hogy a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy ne rajtuk kezdje a válság orvoslását, hanem saját magán, a politikai eliten, és utána pedig azokat a cégeket és erőközpontokat vonja be, amelyek jobban állnak, mint a magyar választópolgárok.

Mindenesetre, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt kell mondanom Önöknek, hogy ezzel a három évvel időt nyertünk, és viszonylag nyugodtan érkeztünk meg 2011 januárjához, amikor megkezdhettük a mélyreható politikai reformok elfogadtatását a parlamenttel. A parlament ezeket megtárgyalta és el is fogadta. Új nyugdíjrendszer van Magyarországon. Új közigazgatási rendszer, új önkormányzati rendszer, új oktatási rendszer, egy kicserélt egészségügyi rendszer, egy teljesen új szociális rendszer és egy új adórendszer. Ezeket a mély szerkezeti reformokat kidolgoztuk, és a parlament 2011 során elfogadta, és ennek megteremtette az alkotmányos alapjait is. A régi alkotmányunk nem tette volna lehetővé ezeket a reformokat. A mostani magyar alkotmányról a nemzetközi viták általában arra összpontosítanak, hogy van benne Isten, haza meg család, ami egyesek szerint nem helyes dolog, és ezért mindenfajta támadásoknak vagyunk kitéve. Kétségkívül az előző alkotmányban nem voltak ilyesmik, de az egy kommunista alkotmány volt, és így ez talán érthető is. Ezzel szemben az alkotmány lényege valójában gazdasági természetű. Az előző alkotmányunk egy szocialista alkotmány volt, amely a redisztribúció révén kapott állami javadalmazásokat védte, és minden mélyreható reformkísérlet beleütközött ezekbe az alkotmányos korlátokba. Erre vonatkozóan nagyon érdekes történeteket mutat az elmúlt húsz év Magyarországon. Most ezt megváltoztattuk. Ez egy vállalkozásbarát, egy piacbarát alkotmány. Ez kifejezetten megakadályozza az állam eladósodását, adósságféket rögzít, költségvetési hiányféket rögzít. Nem fordulhat elő még egyszer Magyarországon az, hogy bármelyik kormány úgy csináljon magának politikai tőkét, hogy előre eladósít két vagy három nemzedéket. Ez lehetetlen! Ez az alkotmány megvéd bennünket, és megvédi a gyermekeink jövőjét. Az előző nem ilyen volt.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt kell mondanom, hogy ezeknek a programoknak és átalakításoknak ma a készültségi szintje körülbelül 83 százalékos. Ezt azért mondom ilyen pontosan, mert a kormány nemrégen tekintette át a nagy szerkezeti reformok állását.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után engedjék meg, hogy elmondjam, hogy persze mindez nem vált ki osztatlan lelkesedést Magyarországon. Azt mindenki tudja, hogy ezekre a lépésekre szükség van, de azért tapsolni nem nagyon hajlandóak hozzá. Jó, hogyha ezt mi megértjük. Hiszen egy olyan zongorával állunk szemben, ha a magyar gazdaságra gondolunk, amelynek minden húrját újra kell hangolni, mert a legjobb művész sem képes arra, hogy hamis húrokkal is rendelkező zongorán játsszon. Persze Önök is ismerik azt az érzést, amikor az ember a saját lakókörnyezetében azt tapasztalja, hogy azt a városrészt, ahol lakik, újjáépítik. Föltúrják, daruk jelennek meg, egyes részeket lezárnak, elterelik a forgalmat, rengeteg kényelmetlenséggel jár. Az első időszakban csak a kényelmetlenséget érezzük, idő kell ahhoz, amíg az ember immár visszakaphatja a felújított városrészét és szomszédságát. Összességében tehát engedjék meg, hogy kellő szerénység mellett, de mintegy szemtanúja, sőt mint alakítója az eseményeknek, azt mondjam Önöknek, hogy a 2010-es választások óta eltelt időszak Európa legerősebb reformpolitikáját hozta el Magyarországra. A deficitünk már 2011-ben 3 % alatt volt, 2012-ben még a Bizottság szerint is 3 % alatt lesz, és 2013-ban is tartani tudjuk a 3 %-os deficit szintet, habár ezt az Európai Bizottság vitatja, és én irigylem őket, mert ők most megmondják nekünk, hogy 2013 végén szerintük a mi hiányunk nem 3 % lesz, hanem 3,25 %. Dicséretre méltó éleslátás és figyelemre méltó önbizalom. Nos, természetesen mi, habár nem is vagyunk meggyőződve ennek az előrejelzésnek a komolyságáról, megtesszük már most azokat a lépéseket, hogy a 3,25 majd 2013 végére már most jól láthatóan 3 % alatt legyen. Nos, összességében tehát a költségvetési hiány kontroll alatt van. Kevés ország van, Önökkel együtt talán hárman vagy négyen lehetünk Európában, amely 2012-ben és 2013-ban is csökkenteni fogja az államadósságát. Kevesen vagyunk az Európai Unióban, akik jelentős és pozitív fizetési mérleggel, illetve mérlegtöbblettel rendelkeznek. És olyan ország sincsen sok, ahol a nemzeti össztermék növekedését az év végén nem lefele, hanem fölfelé kell korrigálni, mint ahogy Magyarország esetében ez történt, a 2011-re nézve mindenki 1,3 %-os növekedést jelzett, és kiderült most januárban, hogy a jelzett növekedés 1,7 % volt, ami ha egy kicsivel is, de azért meghaladja az eurózóna növekedésének ütemét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Összességében tehát azt kell mondanom, hogy a strukturális átalakítások mélysége a szokásos gazdaságpolitikától sok helyütt eltérő karaktere, a kialakított tehermegosztás és a változások sebessége így együttesen indokolják azt a figyelmet, amelyet Magyarország kapott a nemzetközi közvéleményben. A kérdés, amit föl kell tennünk, úgy hangzik, talán Önöket sem untatja ez a kérdés, hogy indokolt volt-e a cselekvésnek ez a gyorsasága. Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt belevágtam volna ebbe az őrült tempóba, és két olyan érvet találtam, ami a felé lökött, hogy mindenképpen és minél hamarabb tegyük meg a változásokat. Az egyik az elmúlt húsz év, de talán Magyarországon már szélesebb a tapasztalat a reformokat illetően. Egy reform minél inkább elhúzódik, annál jobban felhígul, s minél inkább elhúzódik, a végeredmény annál inkább el fog térni a kezdetkor kitűzött céloktól. A reformokat összefogottan és gyorsan kell levezényelni. Azt nem mondom, hogy Blitzkrieg, de majdnem. Mindenesetre azt az érzést kell kelteni, hogy ezekkel a reformokkal szemben felesleges az ellenállás, mert ezek meg fognak történni. Ha ez nincs, a reformok nem valósulnak meg. Ez nem feltétlenül a bájos és kedves arcát mutatja a politikának, de időnként a legdemokratikusabb rendszerekben is szükség van ilyen típusú változásokra, egyébként elsüllyed a közös hajó. A másik ok, amiért a gyorsaság mellett döntöttem, és lehet, hogy ezzel meglepem Önöket, mert miközben a magyarok szabadságharcos és szabadságszerető nép, de másképpen azok, mint a franciák. Franciaországban az embernek az az érzése alakul ki, hogyha húszévente nincs valami kisebbfajta forradalom, akkor nem is érzik jól magukat a francia polgárok. A magyar szabadságszeretet más természetű. A magyarok csak akkor hajlandóak fölkelni és föllázadni, ha nagy baj van, egyébként konzervatív attitűdűek. Azt szeretik, ha békén hagyják őket. Említettem már, hogy az angolszász népek után a legindividualistább karakterű nép Európában a magyar: aki a legkevésbé tűri, hogy beleszóljanak az életébe. Érdekes dolog, egyszerre vagyunk mélyen individualisták a személyes életünkben, és vagyunk mélyen nemzetileg elkötelezettek a saját nemzeti közösségünk iránt. Ez a két dolog egyszerre van Magyarországon. Ezért ha valaki a szabadság ellenében akar kormányozni Magyarországon, annak nincs esélye a sikerre, azt pillanatok alatt elzavarják, mint ahogy ez sokszor megtörtént a magyar történelemben. No, ez a konzervatív attitűd végül is arra sarkallt engem is, hogy az átalakulás fölfordulásos, forradalmi szakaszát a lehető legkisebbre szűkítsem le, hogy ne kerüljek ellentmondásba a saját nemzetünk mély lelki karakterével. Ezért minél gyorsabban le kellett vezényelni az átalakítást. Azt gondolom, hogy helyesen döntöttünk. Bár kétségkívül így több vitát váltottunk ki otthon is és külföldön is, mintha a másfél éves munkánkat három és fél év alatt végeztük volna el, de egy dolog biztos, hogy a munkát elvégeztük. S az is biztos, hogy most bátran meg tudok hirdetni odahaza egy konszolidációs politikát, amely az előző gyors átalakítások lezárását ígéri, és egy nyugodt, kiszámítható, ha úgy tetszik, a konzervatív attitűdnek megfelelő ügymenet és ügyintézés lehetőségét hozza.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha ezt ennél egyszerűbben akarom megfogalmazni, akkor azt mondom Önöknek, hogy aki vékony jégen fut, annak a gyorsaság jelenti a biztonságot. Én vékony jégen futottam, örömmel jelentem, hogy átértem a túlsó oldalra. Az is igaz, hogy csak annak szabad a vékony jégen futni, aki tudja, hogy hol a túlsó part, és bízik abban, hogy azt eléri.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért azt mondhatom, hogy Magyarország alapjai ma stabilak, a reformok jó reményekkel kecsegtetnek, az adósság csökken, a költségvetés kontroll alatt van, és talán a befektetők bizalma is elég erős marad. Ma találkoztam a legnagyobb német befektetőkkel, együtt ebédeltem velük. Kár, hogy nem voltak ott, érdekes beszélgetéseket hallottak volna. Hiszen nyilván a befektetők nem hagyják szó nélkül a gyors változásokat, nem hagyják szó nélkül a gyors változásoknak azt a következményét, hogy ők úgy látják, hogy ez kiszámíthatatlan. Nyilván félnek a kétharmadtól, hiszen ha valakinek kétharmada van, és két-három nap alatt tud törvényt alkotni, akkor lehet, hogy nem érinti őt most egy negatív intézkedés, de nem érzi magát biztonságban, hátha holnap őt fogja érinteni. Ezért a befektetők viszonya egy nagyon erős, operatív, működőképes kétharmadhoz minimum dubiózus vagy kétarcú. Egyfelől örülnek, mert még reformokat hajt végre valaki, de másfelől meg úgy látják, hogy olyan sok esélyük arra, hogy megakasszák a nekik nem kedvező feladatokat, nincsen. Ez bizony bizalmatlanságot is szül. Ez is egy indok volt arra, hogy gyorsítsuk vagy szűkítsük az átalakulásnak az időszakát. Úgyhogy most nagyon remélem, hogy az a bizalom, amely mindig is erős volt a németek és a magyarok között, a jövőben ismét a régi fényében tündököl majd.

Ne felejtsük el, mi ezt őszintén bevalljuk, nincs még egy olyan ország a világon, amelynek akkora befolyása lenne Magyarország sorsára, mint Németország. Németország Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere, és egyben legnagyobb befektetője is. Úgy képzeljék el, hogy Magyarország egy tízmilliós ország. A német befektetők Magyarországon háromszázezer munkahelyet adnak. Háromszázezret! Ezt ha én fölszorzom családonként, akkor én azt tudom mondani, hogy a német befektetők Magyarországon a tízmillióból egymillió-kettőszázezer embernek a kezébe adnak kenyeret. Ez egy fantasztikus teljesítmény, egy óriási hozzájárulás, és nagyon nagy érték Magyarország számára. Mi ezt tiszteljük, megbecsüljük és építünk rá a jövőben is. Ezért nagyon remélem, hogy a mai tárgyalásaim is abba az irányba vezetnek bennünket, hogy a német befektetők és Magyarország bizalma ismét a régi lehessen.

Magyarországnak most lényegében két dologra volna szüksége – a szerencsén kívül. A legenda szerint egyszer Napóleon megkérdezte a tábornokait, hogy mire van szükségük, s a tábornokok csak azt mondták neki: szerencsére. Ez a politikában is igaz. De a szerencsén túl, amire még most szükségünk van, két dolog. Az egyik egy pénzügyi védőháló, mert akármilyen magabiztosan is beszélek én itt, Önök előtt, és akármilyen meggyőzően is adom elő a magyar reformprogramot az újságoknak, azért mindenki tudja, hogy Magyarország még továbbra is eladósodott ország. És miután Európa tele van pénzügyi zavarokkal, bizony nem indokolatlan, ha a befektetők fejében fölötlik a gondolat, vajon képes-e Magyarország a magas adósságszolgálatnak folyamatosan eleget tenni, mert bár csökken az adósság, és most már 82 %-ról valahová 77-78 %-ra levittük, na de a 78 is nagyon sok. 78 %-kal még előállhat fizetésképtelenség. Nekünk ezért szükségünk van egy védőhálóra. Nem pénzre van szükségünk, egy védőhálóra, ezért akarunk tárgyalni a Nemzetközi Valutaalappal annak érdekében, hogy egy precautionary arrangement-et, ahogy a mi bükkfanyelvünkön mondják, egy védőháló-intézkedést tudjunk szerezni a magunk számára.

Ez egy fontos pont, és engedjék meg, hogy itt megálljak egy pillanatra. Ugyanis látom, hogy Németországban – nem is indokolatlanul – komoly politikai kérdés a Németországnál gyengében teljesítő, más államok pénzügyi megsegítésének ügye. Bonyolultan mondtam, de udvariasan. Így elkerültem, hogy az érintett kormányok nagykövetei holnap tiltakozzanak nálam. De mindannyian tudjuk, miről beszélek. Szeretném világossá tenni, hogy nekünk nincs szükségünk a német adófizetők segítségére. Mi nem akarunk a németek pénzén élni, az osztrákokén még kevésbé, de az egy másik történet. Tehát szeretném világossá tenni mindannyiunk számára, hogy Magyarország nem hitelt kér a nemzetközi közösségtől, hanem csak egy ígéretet arra, hogyha egyébként az euróválság tovább folytatódik, és előáll egy probléma Magyarországon, akkor hozzájuthatunk egy segítséghez, és erre nem azért van szükségünk, mert majd egyszer kell az a segítség, hanem azért, hogy a piacokon tudjunk maradni, hogy Magyarország finanszírozása ne a nemzetközi szervezeteken keresztül történjen, hanem a piacokon keresztül. Az az ország, amelyiket az IMF finanszírozza, nem áll a saját lábán. Saját lábán az az ország áll, amelyik képes a pénzügyi igényeit a pénzügyi piacokról fedezni, és mi ma erre képesek vagyunk. Mi nem akarunk kijönni a piacokról, ott akarunk maradni. De ahhoz, hogy ott tudjunk maradni, a befektetőknek is biztonságban kell magukat érezni, ezért kellene nekünk ez a bizonyos védőháló.

A második dolog, amire pedig szükségünk van: sok-sok termelő beruházás. Nyilván Önök nem követték az elmúlt húsz év magyarországi gazdaságstratégiai vitáit. Én benne éltem. Állandóan előjött, hogy Magyarország legyen szolgáltatási központ, Magyarország legyen pénzügyi központ. Minden előjött, csak egy logikus gondolat nem jött elő, hogy Magyarország legyen termelési központ. Szolgáltatni, pénzügyekkel ügyeskedni, ahhoz lett volna kedve a magyar politikusoknak, és egy ilyen programot nagyon szimpatikusan tudtak bemutatni a közvéleménynek, de olyan programot, hogy majd lehet jó sokat dolgozni, na, ezzel nem akartak előállni. Márpedig a termelési központ azt jelenti, hogy dolgozni kell. Most eljött az idő, hogy erről világosan beszéljünk. Hiszen az a kihívás, ami előttünk áll, és egész Európa előtt áll, nem kevesebb, mint az, hogy megtanul-e Európa újra dolgozni. Megtanul-e Európa újra dolgozni? Az európai foglalkoztatási aktivitásnak az aránya 65 %. Az Amerikai Egyesült Államoké 75 %, a kínaiaké meg 85 %. Hogy fogunk mi ezzel versenyezni? Mert van valamennyi versenyelőnyünk, van technológiai előnyünk is, talán a tudományunk is gyorsabban fejlődhet. Bár ha elmegy az ember Kínába, e felől már nem olyan biztos. Hogy akar Európa versenyképes lenni, ha nem dolgozik? Ezért nekünk – és ez a magyar program lényege – el kell érnünk az Egyesült Államok 75 %-os aktivitási mutatóját. A rossz hír az, hogy mi nem 65-ről indulunk, mint Önök, hanem 56-ról. Ilyen, ha nyolc évig szocialisták kormányoznak, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Megnő a rokkantnyugdíjasok száma, mindenki idő előtt elmehet nyugdíjba, és egyre többen érzik úgy, hogy munka nélkül, szociális segélyből is meg lehet élni. Előáll az a helyzet, mint Magyarországon, hogyha valakinek van két gyereke, akkor olyan típusú segélyekre jogosult, hogy munka nélkül majdnem annyi pénzt kap, mint az, aki egyébként elmegy dolgozni. Ez egy lehetetlen helyzet! A kérdés tehát az, Európa megtanul-e újra dolgozni. Mi, magyarok mindig is tudtunk dolgozni. Az elmúlt nyolc-tíz évben leszoktattak bennünket erről, de nem felejtettünk el. Ezért Magyarország működni fog, Magyarország dolgozni fog. A mi programunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, erről szól. Azt kell, hogy mondjam, Önöknek, lényegében elhárítottuk a növekedés előtti akadályokat, elfogadtuk az új adórendszert, az új munkatörvénykönyvet, a forint árfolyama elviselhető, és ezért jó reményekkel nézünk a jövőbe.

Zárásképpen még az optimizmusomat némileg alátámasztandó hadd mondjam azt, hogy én hiszek abban, hogy a gazdasági teljesítmények mögött nemcsak egzisztenciális kényszerek állnak. Egy ország sikere mögött nemcsak az áll, hogy egyébként jól képzett munkaerővel rendelkezik, hanem kell, hogy legyen mindig egy motiváció, amely egy-egy ország polgárait arra sarkallja, hogy a többieknél is többet dolgozzanak. Én nem ismerem persze a német történelmet, legalábbis annyira biztosan nem, mint Önök, de hogy itt valaminek kellett lennie a II. világháború után, abban biztos vagyok. A II. világháború után valami nem gazdasági faktornak is kellett működnie ebben az országban, egyébként Önök nem tarthatnának ma ott, ahol tartanak. Volt itt valami belső, ami több, mint gazdasági tényező: emberi, valami energia, élni akarás, valami dac, csakazértis, ha bebizonyítjuk a világnak, amivel aztán meg is vertek bennünket az 1954-es futball-vb döntőjében egyébként. Volt itt valami, ami nem magyarázható csak precizitással, gazdasági számításokkal, és ez így van most Magyarországon is. Magyarországon is van egy ilyen faktor. Erről mi nem szoktunk beszélni, mert részben szemérmes nép vagyunk, részben ezek a faktorok akkor működnek, ha nem beszélünk róluk sokat. De ez a faktor Magyarországon az, hogy mi úgy érezzük, hogy a sors igazságtalanul bánt velünk. Nem sajnáltatni akarjuk magunkat, hanem elégtételt akarunk venni a saját sorsunkon. Mi azt gondoljuk, hogy az, ahol vagyunk, elfogadhatatlan; nemcsak hogy egy kényelmetlen hely, nem is méltányos. Biztosan követtünk el hibákat az elmúlt nyolcvan-száz-százötven évben, de hogy a hátrány, amit elszenvedtünk, biztosan több, mint a hiba mértéke volt, amit elkövettünk, mi komolyan gondoljuk. Az, hogy mi, magyarok a tehetségünk, a szorgalmunk és a munkánk alapján jobban kellene, hogy éljünk, és előrébb kellene, hogy tartsunk, és jobban meg kellene, hogy becsüljenek bennünket, mint ahogy megbecsülnek, elementáris érzés Magyarországon. Nem beszélünk róla, de dolgozik – bennem is. Majdnem minden magyarban dolgozik. S ez az erő visz bennünket előre. Tehát a jó kilátásokon túl azt kell mondanom Önöknek, hogy van itt még egy nemzeti, lélektani faktor is, amely biztossá teszi számomra azt, hogy Magyarország a következő évtized nagy sikertörténete lesz Európában.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(orbanviktor.hu)